Századok – 2003
TÖRTÉNETI IRODALOM - Fenyő István: A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon (Ism.: Gergely András) 504
504 TÖRTÉNETI IRODALOM Fenyő István: A CENTRALISTÁK Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon Argumentum, Bp., é. n. A magyar historiográfia nem kényeztette el sem bőkezűségével sem jóindulatával a reformkori centralistákat. Szinte hihetetlen, de csak egyetlen önálló munka született róluk másfél század alatt: Beksics Gusztáv inkább publicisztikai, mint szaktörténészi összefoglalása: A magyar doctrinairek (1882). Ami pedig a jóindulatot illeti, Beksics mellett egyedül Szekfű Gyula volt az, aki nagy megértéssel, saját koruk, sőt a 20. század egyedüli példamutató csoportjaként kezelte őket. Magyar történeti szintézise utolsó kötetében mércéül állította, 1947-ben kötet formában megjelent cikksorozatában (Valahol utat tévesztettünk) már-már idealizálta őket. A többi összefoglalásban pedig e százötven év alatt: elutasítás, „doktrinernek" nyilvánítás, tevékenységük zavarkeltő voltának kiemelése, fanyalgás sót nem ritkán mellőzés, elhallgatás. Igaz, a kör egyes tagjai mindig számot tarthattak az utókor érdeklődésére és méltánylatára. Eötvös Józsefről minden évtizedben megjelent egy összefoglaló munka, néha több is. Szalay Lászlónak ugyancsak akadt egy-két monográfusa, Trefort Ágostonról is írtak könyvet, Lukács Móricról, Csengery Antalról tanulmányok születtek. Műveiket kiadták (egy alkalommal kis kötetben a kör írásaiból együttesen is), s mindezek a munkák nagy-nagy méltánylattal foglalkoztak az egyes írótudós-politikusokkal. Az együttes áttekintés azonban elmaradt, a körrel kapcsolatos előítéletek átörökítődtek, miközben magáról a körről egyre kevesebbet tudunk. Historiográfiai esemény volt tehát, amikor megjelent Fenyő István alapos monográfiája (melyet csupán azért nem tekinthetünk szintézisnek, mert csak 1848-ig követi működésüket). Többszáz oldalon végre előttünk áll a kör kialakulása, személyi kapcsolatrendszere, megismerhetjük eszméik forrásait, és persze nem utolsó sorban saját, eredeti gondolataikat és politikai nézeteiket - s mindezt elhelyezve a kor szellemi és politikai áramlatai között. A kötet első része, mintegy harmada, Eötvös és Szalay 1839-ig teijedő együttes életrajza, vagyis a két barát készülődésének bemutatása. Ezt követően „lép be" történetünkbe Trefort Ágoston és Lukács Móric, hogy azután már túl a kötet felén a politikai értelemben is formálódó körrel találkozzunk az 1843-44-es országgyűlésen. A centralisták nagy nyilvánosság elé lépésével, a centralista Pesti Hírlap 1844-es és azt követő időszakával már csak a kötet utolsó harmadában ismerkedhetünk meg. Eötvös és Szalay barátsága, együttes eszmélkedése valósággal lenyűgözi a szerzőt. Valóban, | alighanem példa nélkül áll, hogy két gondolkodó-politikus nemcsak összetalálkozik, hanem szinte j a gyermekkortól együttesen, egymást befolyásolva, egymásra hatva futja meg pályáját. Ráadásul egyívásúak (1813-ban születtek), társadalmi hátterük is hasonló: anyai ágon németek, sőt anyanyelvük is német, erős városi kötődéseik vannak, anyagi helyzetük nem rózsás ugyan (mindketten értelmiségi tevékenységükből élnek), de azért hosszabb külföldi útra indulhatnak. Ami pedig az életrajz mellett az eszmei háttér megrajzolását illeti, Fenyő művét illetően éppen a korabeli, az első sikeres Abafi-regény felett lelkendező kritikussal, Szontágh Gusztávval 1 mondhatjuk: „Le a kalapokkal, uraim!" Fenyőnek filológai szempontból elvileg könnyű dolga van, amikor az eszmei hatásokat térképezi: rendelkezésére áll a levelezés, Eötvös József könyvtára (a ! könyvekben széljegyzetekkel), olvashatja az olvasmányaikról publikált ismertetéseiket és értékeléseiket, ismeri külföldi élményeiket, tudja, hogy kiket kerestek fel Párizsban, kiket tartottak lefordítandónak és így tpvább. Am tessék utána csinálni: megkeresni a külföldön megjelent egykorú kiadásokat, felütni az általuk forgatott folyóiratokat, feltárni a külföldi példaképek politikai vonzalmait - végül pedig kiszűrni, hogy mi az, ami a kor Magyarországán sokak által ismert és becsült szellemi termék, s mi az, amit ők ketten tesznek ismertté, emelnek példaképpé. Fenyő roppant munkát végzett mindjárt itt, témájának inkább előzményeinél, mint kezdeténél, s persze a hazai közeget sem hanyagolja el: Horvát István személyes hatását éppúgy méltatja fejlődésükben, mint Kölcsey Ferencét. A „készülődés" a majdani politikai szerepre már-már hosszúnak tűnik - a szerző helyén többször figyelmeztetnénk az olvasót hőseinek fiatal korára. 1839-ben, amikor szónokolnak az Akadémián, még csak huszonhat évesek! Homályban marad az is, hogy Szalay és Eötvös egymásra hatása teljesen kölcsönös volt-e (ahogy a kötetből érzékeljük), vagy valamelyikük domináns szerepét mégiscsak ki lehetne-e tapintani?
