Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kristó Gyula: Magyar Historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon (Ism.: Thoroczkay Gábor) 494

495 TÖRTÉNETI IRODALOM óeratójával). Kristó frappáns jellemzését adja az összes vonatkozó legendának, kitérve datálásukra, egymáshoz való viszonyukra, illetve tartalmukra. A következő fejezet már a történeti irodalom kezdeteit tárgyalja, hangsúlyozva erről való ismereteink szerfelett hézagos voltát. Röviden bemutatja a korábban éppen általa Fehérvárhoz kötött Annales Posoniensest, ill. a 12. század első évtizedeiből származó jegyzéket nyolc magyar uralkodó temetkezési helyéről. Ezt követően Árpád-kori történetünk egyik legtöbbet kutatott, s mégis legkevésbé általánosan elfogadott eredményeket felmutató problémakörét, az ún. ősgesta vagy őskrónika kérdését veszi górcső alá. A szerző évtizedek alatt kidolgozott álláspontja szerint ez a kétségkívül létezett, hiszen a későbbi alkotások által is említett munka („a magyarok történetéről szóló régi könyvek") Kálmán király korában keletkezhetett, s elsősorban a krisztianizáció folyamatát, valamint az uralkodócsalád történetét írhatta le Szent Istvánnal kezdődően. Alapvetően az időrend szerint haladó jellege miatt leginkább krónikának minősíthető, s némi ideológiai érzékenységtől sem volt mentes: a 11. századi trónharcok szereplői közül I. András és Salamon oldalán állhatott, azaz legitim felfogást tett magáévá. Bizonyos elismerést azonban a Béla-ág kereszténységet gyámolító tagjaitól sem tagadhatott meg. Györffy György elképzelését átvéve igazán részletes elbeszélést István királyutódaitól kezdve tulajdonít a munkának. Az őskrónika folytatásaival is részletesen foglalkozik Kristó Gyula: az 1152-ig (Mügelni Henriknél 1167-ig) fennmaradt krónikaszakaszt (az Acephalus-kódex II. Istvánról szóló bejegyzése, ill. a krónika II. Béláról tudósító szövegegysége) alapján elemzi, s úgy véli, hogy a kontinuációk II. István korában, ill. az 1140-1170-es években keletkezhettek. Hangsúlyozza azok nem túl nagyigényű mivoltát, hiszen a ránk maradt szövegek egy alapvetően továbbra is az uralkodókra összpontosító királykrónikát rajzolnak ki. Eszmeileg az 1160-as években még inkább a legitimista nézőpontot erősíthették benne, s erősen érzékelhető Kálmánnak és fiának, II. Istvánnak az Almos-ági királyok szempontjai szerinti befeketítése. A következőkben az európai történetírásban a 12. században lezajlott változásokat, a regényes geszta műfajának megjelenését tárja elénk a szerző. Hangsúlyozza, hogy e században már a külföldön (különösen Franciaországban) tanuló magyarok is megismerkedhettek az új gesztatípussal. A Szent László-legenda bemutatása után 1994-ben kiadott könyvének (A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig) legfontosabb eredményéről, az általa stilisztikai és terminológiai eszközökkel valószínűsített keresztény magyar gesztáról fejti ki nézeteit. Már a 19. század végén feltételezték, hogy III. Béla korában hozzányúlhattak az addig elkészült magyar krónikás szerkesztésekhez (Pauler Gyula), s a közelmúltban is többen — Kristótól függetlenül — arra a megállapításra jutottak, hogy a Szent Lászlóval kapcsolatos krónikarészleteket éppen a 12. század végén, vagy a 13. század elején átdolgozhatták (Veszprémy László, Szovák Kornél). A szerző azonban az átdolgozásnál többet, az eredetileg a kereszténység felvételétől a 12. század második harmadának végéig terjedő krónikaszakasz teljes átformálását állítja. Ennek szerzője 1210 előtt a lovagi kultúra elemeinek, a Trójamondakörnek, a római jognak, az oklevélformuláknak az ismeretében gyökeresen átdolgozhatta az addig az időrend szerint araszolgató sovány anyagot, külföldi forrásokat építhetett bele (Reginót és az Altaichi Évkönyv 1063-ig terjedő híranyagát), röviden vázolhatta a magyar őstörténetet, s határozott ideológiai irányba, a Salamon trónját kívánó hercegek alkalmasságával érvelve átalakíthatta all. század második felének történetét. Ez — a későbbiekben már kevés változtatást elszenvedett — munka a keresztény magyarok regényes gesztája lehetett, s ennek pogány kori mását alkothatta meg Anonymus. A névtelen jegyző munkájával is hosszan foglalkozik. Eddigi pályájához hasonlóan csak röviden ír az oly sok erőfeszítést felemésztő szerzőkeresésről (munkája kézikönyv jellegét erősítendő talán a fontosabb elméleteket, ifj. Horváth Jánosét, Sólyom Károlyét, Szilágyi Lorándét, vagy Szovák Kornélét azért elő lehetett volna sorolni, röviden szólva a mellettük és ellenük felhozható érvekről), majd felvázolja 1979-ben napvilágot látott keltezési teóriáját, amely az 1210 körüli évekre datálja a művet. P. mester gesztáját joggal minősíti a szájhagyomány és a fantázia alapján kidolgozott magyar őstörténetnek és a korabeli előkelők históriájának, amely nagy hangsúlyt fektetett a történetiségre, régiségre mint jogforrásra. Említi forrásait, s felhívja a figyelmet arra, hogy azonos műveltségi anyagból meríthetett, mint a hipotetikus keresztény magyar geszta szerzője. Hangsúlyozza azt is, hogy Anonymus nem forrása a magyar őstörténetnek és honfoglalásnak, idevágó híradásaival szemben a legteljesebb forráskritikát kell alkalmazni. A fejezet végén a Lengyel-magyar krónika problematikáját mutatja be. A 13. századi történetírással kapcsolatos fejezet elején még Anonymusra tér vissza, kiemelve, hogy ő volt az első hazai historiográfus, akinél már a királyi családon túlmutató szempontok