Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kristó Gyula: Magyar Historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon (Ism.: Thoroczkay Gábor) 494

496 TÖRTÉNETI IRODALOM megjelentek. Az első korszakbeli történetíró, akinek munkájával hosszabban foglalkozik, a tatárjárás tanúja, Rogerius. Az általa tematikus regényes gesztának, ill. emlékiratnak minősített Siralmas ének összes lényegi kérdését feltárja, majd röviden tárgyalja Spalatói Tamás történeti müvét is. A következőkben még az 1960-as évek végén megfogalmazott gondolatait mutatja be a 13. század közepének krónikafolytatásairól. Ismeretes, hogy a krónikakutatás a 12. század vége és az 1270-es évek között nem számolt történetíróval, a megszakadt elbeszélés folyamát a Györffy György által Ákos óbudai préposttal azonosított V. István-kori történetíróval vétették fel, aki szikár tudósításokkal vitte el a krónikaszöveget saját koráig, s jellemző betoldásokkal (a hét vezérről, a jövevény nemzetségekről, a kalandozásokról, bizonyos királyi egyházakról) bővítette az addig rendelkezésre állt anyagot. Kristó Gyula szerint azonban mindezek a keresztény geszta szövegén tett betoldások nem egyetlen személynek tulajdoníthatók: az egyik, az 1240-es évek elején működő interpolátor Gizella személyét feketíthette be az ábrázolni kívánt Gertrúd királyné helyett, egy másik a növekvő hazai idegenellenességre válaszul az advena genusok történetét illeszthette be a krónikatörzsbe, míg a harmadik lehetett az Ákossal valószínűleg ténylegesen azonosítható, arisztokrata szemléletű történetíró, aki a IV. Béla halála utáni években tevékenykedhetett. A legjelentősebb 13. századi szerzővel, Kézai Simonnal Anonymushoz hasonló teljedelemben foglalkozik, hangsúlyozva, hogy a korszakban jellemző nemzeti történetírásnak a nyugati kutatás által is számon tartott szereplőjét tisztelhetjük személyében. Kristó osztja Szűcs Jenőnek a talán túlzottan szigorú elmarasztaló véleményét Simon mester teoretikus felkészültségéről, szerkesztési képességeiről. Véleményünk szerint az elmarasztalás csak saját korunkból visszanézve tűnhet jogosnak, a Gesta Hungarorum az Árpád-kori történetírásnak — amely szerény kezdetek után csak a 13. században teljesedett ki — bizonyos értelemben csúcsteljesítménye, hiszen egy hite szerint olyan valóságos (hun-magyar) őstörténetet kreált a keresztény előidők elé, amely reálisnak tűnhetett. (Anonymus munkájáról kortársai valószínűleg pontosan tudták, hogy inkább a saját kora problémáira, szereplőire reflektáló kulcsregény, s fikció voltáról még az őt mértékkel felhasználó Ákos mester és Kézai is meg lehetett győződve, egyébként bizonyára teljesebb mértékben kiaknázták volna). A 14. századi historiográfia tárgyalásánál először az I. Károly-kori krónikaszerkesztést fenntartó ún. Budai Krónika-család tagjait veszi számba, majd a kompozíciót Ákos mester után folytató budai minoriták redakciójával foglalkozik. Ismeretes, hogy történetírásunk Marczali Henrik óta Budai Minorita Krónikaként emlékezik meg az 1272-től az 1330-as évek elejéig tartó szakaszt ábrázoló folytatásról, s általában egy szerző művének vélik. Kristó Gyula egyik első írásában szakított ezzel a nézettel, s a vonatkozó passzusokat négy krónikaíró (köztük egy Anjou-ellenes szerzetes) munkájának tekintette (Századok 1967.), majd erre következett if], Horváth János polemikus tanulmánya (Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae 1971.), aki az egy szerző, nevezetesen János ferences tartományfőnök (1323-1331) mellett állt ki. A problémával érdemben azóta sem foglalkozott történetírásunk, s jelen könyvében Kristó újból a pluralizmus mellett tett hitet. E résznél egy kicsit magunk is jobban igénybe vennénk olvasóink figyelmét, s egy szempontból hozzászólnánk a kérdéshez (s szűkebben a 188. krónikafejezet kritikájához). Ebben a caputban a csehországi Vencel hercegnek a kalocsai érsek általi 1301 augusztusi megkoronázását úgy indokolja a krónikaszerző, hogy „akkor ugyanis nem volt betöltve az esztergomi érsekség széke" (Scriptores rerum Hungaricarum. Ed. E. Szentpétery. I. Bp. 1937. 480.). E passzus már a kortársak figyelmét is felkeltette, mert az 1350 előtt keletkezett Pozsonyi Krónikában a mondatot úgy folytatják, hogy „de azon egyház választott [érseke] volt Botond fia Gergely, akkor a fehérvári egyház őrkanonoka" (Scriptores... II. Bp. 1938. 47.). Kristó Gyula korábban (Századok 1967. 469-470.), s most recenzeált monográfiájában (81.) e részt egy Anjou-ellenes, a szöveget 1305-ig elvivő szerzetesírónak tulajdonította, aki a fenti megjegyzésével is Vencel-pártiságáról tett tanúbizonyságot, hiszen tévesen állította üresedésben lévőnek a magyar egyházfő székét. Hasonlóképpen nyilatkozott még korábban a vonatkozó passzusról a több szerzős elméletet egyébként elvető Mályusz Elemért, aki szerint „a krónika tagadva Bicskei érsekségét, azonosította tehát magát az [III.] Endre-párti főpapokkal, kétségtelenül azért, mert igazolni kívánta eljárásukat" (Századok 1966. 737-738., ld. még Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. II. Commentarii. 2. Comp. E. Mályusz adiuv. J. Kristó. Bp. 1988. 30-32.). Ifj. Horváth János szerint azonban a vonatkozó krónikarész szerzője nem Anjou-ellenes állásfoglalást kívánt tenni, hanem a pápa által ténylegesen be nem töltött esztergomi szék körüli bizonytalanságot nyilvánította ki: „mindezzel nem a koronázás jogosságát akarta aláhúzni, hanem mentséget akart találni arra — amit a fenti okból teljesen elhallgatott —, hogy Károly Róbertnek egy választott, de a pápa által még meg nem erősített érsek általi 1301-es koronázása egyházjogilag szintén érvénytelen volt" (Acta Linguistica 1971. 336.).