Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kristó Gyula: Magyar Historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon (Ism.: Thoroczkay Gábor) 494

494 TÖRTÉNETI IRODALOM A kötet emellett nem csupán annak jó példázata, hogyan közvetítsük értékeinket a külföld felé, hanem arra is, hogy a hazai középkorkutatók ilyetén összefogásából fontos és becsülendő munkák születhetnek. Piti Ferenc Kristó Gyula MAGYAR HISTORIOGRÁFIA I. Történetírás a középkori Magyarországon A történettudomány kézikönyve, Osiris Kiadó, Bp., 2002. 146 о. + képmelléklet Kristó Gyula akadémikusnak, a Szegedi Tudományegyetem professzorának új monográfiája tudományos életmüve egy meghatározó vonulatának ez idő szerinti összegzése. Már fiatal kutatóként, az 1960-as években első jelentős eredményeit a középkori magyar történetírással kapcsolatban, nevezetesen az Anjou-kori krónikákkal, majd a magyar krónikaszerkesztmény időbeli rétegeinek ideológiai szempontú vizsgálatával érte el. A számára a kandidátusi fokozatot meghozó disszertáció önálló műként nem jelent meg, részletei szaktanulmányként láttak napvilágot, s egy tudományosnépszerűsítő könyvecske összegezte eredményeit 1977-ben. Az 1970-es évek végén Anonymus gesztájával kapcsolatban tett közzé dolgozatokat, majd az 1990-es évek elején jelent meg a tatárjárásig terjedő hazai historiográfiával kapcsolatos monográfiája, amelynek legfontosabb eredménye egy 13. század eleji krónikás alkotás, a keresztény magyarok gesztájának valószínűsítése volt. Ezek mellett a középkori nemzettudatról szóló munkájában, illetve fordításkötetek elő- és utószavaiban (Képes Krónika, Küküllei János, Névtelen Minorita, Thuróczy János) ejtett szót vonatkozó kérdésekről. Kristó Gyula a szövegkiadásból is kivette részét: 1985-ben Sz. Galántai Erzsébettel közösen bocsátotta ki Thuróczy művének modern kritikai editióját, s részese volt a középkori magyar történetírással kapcsolatos eddigi legnagyobb szabású vállalkozásnak: a Thuróczy-krónika kommentárkötetei kiadásának is (Mályusz Elemérrel, 1988). Láthatjuk, hogy a roppant termékeny szerző életművének jelentős szeletét jelentik a vonatkozó vizsgálódások, a 9-10. századi magyar történet, az Árpád-kori politikatörténet, valamint az Anjou-kori forráskiadás mögött a negyedik legfontosabb alkotási területének minősíthető. Maga a monográfia a teljes magyar középkori historiográfia feldolgozását végzi el, tulajdonképpen elsőként a modern történetírásban. A 19. század végén a fiatal Marczali Henrik adott egy összefoglalást az Árpád-kor kútfőiről (1880), de érdekes módon a magyar krónikaszerkesztmény filiációs kérdéseit lényegében teljes egészében tisztázó Domanovszky Sándor hosszú pályafutása során nem vállalkozott egy átfogó munka megírására. Hóman Bálint, miként utána még jó páran, csupán az ősgeszta kérdését vizsgálta, s csak ennek kapcsán fordította figyelmét későbbi alkotásokra. Sajátos szempontból, stíluskritikai nézőpontból kísérte végig az Árpád-kori műveket ifjabb Horváth János (1954), s vitatható eredményeket ért el a nagyjából azonos kört vizsgáló Csóka J. Lajos (1967). A legteljesebb — igaz, rövid — áttekintésnek Mályusz Elemér Thuróczyról és munkájáról szóló, Csókáéval egy időben megjelent könyve tekinthető, hiszen ez az eredetileg külföldi olvasóknak szánt mű a 15. századig szinte minden alkotásról szót ejtett. így kétségkívül nem tekinthető üres udvariaskodásnak a recenzeált könyvet hézagpótlónak minősíteni. Az előszóban a szerző az egyenetlen kutatási előzményekre hívja fel a figyelmet, majd a fő vizsgálati szempontot határozza meg: az egyes historiográfiai művek történeti, irodalmi, ill. eszme(történet)i jelentőségének értékelését. Az első fejezet a történetírás megjelenése előtti fázist, a szájhagyomány korszakát tárja fel a magyarság históriájában. Hangsúlyozza, hogy későbbi munkákból (Bíborbanszületett Konstantin, a magyar krónika) felsejlik, hogy a magyarok legrégibb történetei a nép kialakulásáról, az Árpádok kiválasztottságáról és politikai hatalomhoz jutásáról szólhattak. Az is bizonyos, hogy létezhettek epikus alkotások a honfoglalásról, annak vezetőiről, de nem tudni, ezek mekkora hányadát adták át az írásnak, hiszen közülük csak néhány maradt fenn (mint például a fehérló-monda). A történeti irodalom felé vezető út következő állomása a kereszténységet Magyarországon diadalra juttató személyekről szóló legendairodalom volt: az 1060-as évektől megjelenő szentéletrajzok olykor már gazdag történeti utalásokat tartalmaznak, ellentétben a magyar irodalom legkorábbi termékeivel (Szent István Intelmeivel, Gellért püspök Deli-