Századok – 2003

KÖZLEMÉNYEK - Szende Katalin: Ezüstöv; rókaprém; vászonlepedő. Viselet- és textilkultúra a későközépkori Sopronban; Pozsonyban és Eperjesen 405

408 SZENDE KATALIN rendeletekhez hasonló „tömeges forrásként" viszont csak a 17. századtól kezdve maradtak ránk. Ezért a középkori vagyoni viszonyok feltárására csak esettanulmányok formájában, vagy más forrásokkal együtt feldolgozva tudjuk őket felhasználni. Társadalmi tekintetben — már amikortól kellő számban rendelkezésre állnak — a hagyatéki leltárak szélesebb kört fognak át, mint a testamentumok, de távolról sem a teljes lakosságot. Leginkább az önálló háztartással nem rendelkező, háztartásfőként nem regisztrált lakosok kerülték el az összeírok figyelmét. A történészek számára a hagyatéki leltárak legnagyobb előnye módszerességük lehet. Ideális esetben az összeírok az elhunyt teljes ingatlan- és készpénzvagyonát, tartozásait és követeléseit, továbbá minden lényegesebb ingóságát feljegyezték. Ezért a kutatás három fő területen használta fel a leltárak adatait:10 a mezőgazdaság történetében (a földtulajdon megoszlása, az egyes művelési ágak szerkezetváltozásai), a vagyonosság vizsgálatában (a vagyon összértékének nagysága és megoszlása) és az anyagi kultűra kutatásában.1

1

Mindhárom területen szükség van alapos forráskritikára, de itt csak a minket közlebbről érdeklő harmadik témakörre térek ki. Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy a teljessége törekvés ellenére a leltárak sem tartalmazzák egy adott háztartás minden egyes ingóságát. Nyilvánvalóan volt egy értékhatár, amely alatt a leggondosabb összeírok sem tüntették fel a tárgyakat, sok esetben pedig a gondossághoz is kétség férhetett. A könyvek összeírásánál például, amint azt a 17. századi soproni anyagból is láthatjuk, sokszor megelégedtek a darabszám és esetleg az értékre is utaló méret hozzávetőleges megadásával,1

2

de a cserépedényekről, kisebb fatárgyakról sokszor még ennyit sem tudhatunk meg. Kihagyásuk a vagyon nagyságát érdemlegesen nem befolyásolta, de a háztartás teljességéhez hozzátartoztak volna. E-zenkívül előfordulhatott, hogy például a férj elhunytakor a feleség hozományát, amely ugyan a háztartás része volt, de nem került a vagyon többi részével felosztásra, nem leltározták fel.1

3 Az azonban kétségtelen, hogy az inventáriumok a tárgyak jóval szélesebb körét tartalmazzák, mint a testamentumok, és szerencsés esetben azt is megadják, mi melyik helyiségben volt. A különbségek érzékeltetésére három példát említek. Időrendben a legkésőbbi, és talán ezért a leginkább „tipikus" inventárium egy gazdag özvegyasszony, a néhai Hans Zirkendorffer soproni tanácsűr felesége, Barbara javairól készült 1503-ban a polgármester és egy tanácsbeli űr közreműködésével.14

Elsőként a borkészletet részletezi, utána a két hálókamrában álló búto-10 Anton Schuurmann: Probate inventories: research issues, problems and results. In: Probate Inventories. A new source for the historical study of wealth, material culture and agricultural development, ed. Ad van der Woude and Anton Schuurmann. Utrecht, 1980. 21-30. 11

Az ilyen irányú felhasználás egyik kitűnő, a nyugati tanulmányokat jóval megelőző, és a gyakorlati muzeológiába is átültetett példája: Askercz Éva: Polgári otthonok a XVII-XVIII. századi Sopronban. Arrabona 18. (1976) 89-142. Vö. Uő: Milyenek lehettek a konyhák Sopronban a 17. század elején? (Előtanulmány). Soproni Szemle 53. (1999) 370-382. 12

Lesestoffe in Westungarn I. Sopron (Ödenburg) 1535-1721. Szeged, 1994. passim. 13 Herbert Knittler: Zu Fragen der Zentralität. Nachlaßinventare als Quellen frühneuzeitlicher Kleinstadtforschung. In: Wiener Wege der Sozialgeschichte. Themen - Perspektiven - Vermittlungen. Ed. EX. Eder, P Feldbauer, E. Landsteiner. Wien-Köln-Weimar 1997. 82-83.