Századok – 2003

TANULMÁNYOK - Kristó Gyula: I. Károly király harcai a tartományurak ellen (1310-1323) 297

312 KRISTÓ GYULA ostrom időpontja tág határok között az 1313. július és 1314. április közti időszakra tehető. De mivel Esztergom Máté által történt lerombolásáról csak 1313. november 1-jei oklevél szól (III/623.), az ostrom időpontja legnagyobb valószínűség szerint 1314 elejére tehető. Kérdés, hogy Péter nógrádi főesperes Esztergomban 1314. február 16-án kelt oklevele megelőzte-e vagy már követte az ostromot (III/692.). Esztergom visszavételében Károly személyesen nem vállalt szerepet, ezért gyér a reá vonatkozó forráshely. Miután Tamás esztergomi érsek visszakerült székvárosába, nyugodt körülmények közepette folytatta azt, amit eddig is tett, Károly politikájának segítését. Ezután nyugatra fordult az uralkodó tekintete. 1314. július 22-ét megelőzően a magyar király az esztergomi érsek jelenlétében megajándékozta az ausztriai Heiligenkreuz ciszterci monostorát (III/797.). Az érsek erről július 22-i kelettel Bécsben adott ki bizonyságlevelet (III/798.). A következő napon Károly király Bécsben kelt oklevelében megerősítette baráti szövetségét rokonával, Habsburg Frigyes osztrák és stájer herceggel, valamint annak testvéreivel (III/799.). Két nappal később, július 25-én Károly kelethely nélkül pozsonyi vonatkozású oklevelet adott ki (III/802.). Logikus Engel feltételezése, hogy „talán ausztriai útja alkalmából vonta be Károly a cseh királyt is [Csák] Máté elleni terveibe" (105.). Az 1313. nyári keleti és az 1314 eleji déli út után most nyugati irányban erősítette meg a szövetség kötelékét a Habsburg-hercegekkel (és alkalmasint a cseh királylyal), immár a négy égtáj közül három felé személyes megjelenésével és tekintélyével fáradozott a Magyarországot peremvidékein körbefogó szövetségesi gyűrű kiépítésén. Immár csak az északi út maradt hátra, hogy a gyűrű teljessé váljék. Homlokegyenest másként vélekedett Károly 1314. évi pozíciójáról Engel Pál. О úgy vélte: ekkor „Károly uralkodásának egyik legsúlyosabb válságát élte át". Mire alapozta ezt? Nyilván kapcsolatba hozható ez azzal, hogy Engel már 1313-ban a király egyre erőteljesebb elszigetelődésével számolt, mint láttuk, minden alap nélkül. Most ennek a fiktív folyamatnak a további kiteljesedését tételezte fel. Engel szerint „a válság legvilágosabb jele, hogy az uralkodó hónapokra szinte eltűnik a szemünk elől... Április 24. és december 7. között mindössze hat kiadványát ismerjük, és közülük csupán egyen van kelethely", a bécsin. „A válságra utaló további jel a kormány csaknem teljes kicserélődése". A méltóságviselők többségét „Károly mozdította el, mégpedig, mint utóbb megtudjuk, hűtlenség címén". A király és a régi oligarchia szakítása az 1314. augusztus-szeptember táján tartott országgyűléssel hozható összefüggésbe. A szakítás „lehetséges okai között számba vehető a Máté elleni háború elhúzódása és az ezzel kapcsolatban követelt hadiszolgálat; a főpapoknak nyújtott rendkívüli kedvezmények; talán az osztrák és cseh szövetség és a Kőszegi János ellen indított támadás is" (105-107.). Mindez gyenge lábakon álló érvelés. Hogy Károly a megszokottnál kevesebbet szerepel 1314-ben, nem az állítólagos válsággal, hanem forrásadottságokkal kapcsolatos, valamint azzal, hogy 1314 — mint rövidesen látni fogjuk — a korábbiaknál békésebb év volt. A későbbiekben kitérek rá, hogy az én felfogásom szerint különben sem Károly szakított a főtisztségek betöltőivel, hanem azok fordultak szembe vele. Az argumentáció egyébként is legtöbb pontján nélkülözi a forrásos megalapozottságot. Maga az országgyűlés egyetlen oklevélben (illetve annak átiratában) sze-