Századok – 2003

TANULMÁNYOK - Kristó Gyula: I. Károly király harcai a tartományurak ellen (1310-1323) 297

I. KÁROLY KIRÁLY HARCAI A TARTOMÁNYURAK ELLEN. 299 sem készülhettem el, nemhogy a tanulmány megírásával. Ezt kiváltképpen azért sajnálom, mert Engel saját rekonstrukciómhoz fűzött kritikai megjegyzései, a baráti polémiák nagyban hozzájárultak volna e „sötét" 13 esztendő politikai történései még alaposabb megismeréséhez. * Károlyt 1310. augusztus 27-én jogérvényesen Magyarország királyává koronázták.7

Ez önmagában cezúrát jelent a korábbi és a következő esztendők között, hiszen az országnak immár törvényes uralkodója volt. A koronázás napján, illetve annak másnapján az uralkodó négy oklevelet adott ki, ezek közül egy a gréci (zágrábi) polgárok, egy szolgáló nemes, kettő pedig a zágrábi egyház javára szólt (11/948., 11/950-952.). Szimbolikus lépésnek tekinthető ez (még ha ennek Károly aligha volt is pontosan tudatában), hiszen első intézkedései azon csoportok — a városi polgárok, a köznemesek és az egyház — érdekében fogalmazódtak meg, amelyek a következő időszakban Károly legfontosabb szövetségesei lettek nemcsak általában a társadalmi bázis tekintetében, de a harcmezőn is. A közjogi aktussal egyenlő súlyú az a változás, amely Károly politikájában 1310 után bekövetkezett. Míg ezt megelőzően arra törekedett, hogy minél több előkelő, nagyúr tartozzék táborába, jószerével függetlenül attól, hogy a mellette való kiállás merőben formálisnak számított-e, 1310-et követően viszont már nem a mennyiségi, hanem a minőségi szempont volt a meghatározó. Megszabadulni igyekezett azon „híveitől", akik csak névleg álltak mellette, de saját területükön vonakodtak a királyi főhatalom elismerésétől, illetve olyan politikát folytattak ott, ami ellentétes volt Károly elképzeléseivel, így végső fokon a legtöbb korábbi vezető „hívével" fegyveresen volt kénytelen megmérkőzni. Ez egy, 1310-ben elkezdődött, de hamar elakadt általános rendteremtés része volt, amit a király nádorokkal kapcsolatos eljárásával lehet a legjobban illusztrálni. Lényegében egyazon időben, az 1306-1307. esztendőkben az ország hét nádorával találkozunk az okleveles anyagban (részint ők magukat, részint mások őket nevezték nádornak): Kőszegi (Héder nembeli) Jánossal (II/.22.), Csák nembeli Mátéval (II/224.), Ákos nembeli Istvánnal, Borsa nembeli Kopasszal (II/243.) Péc nembeli Aporral, Rátót nembeli Loránddal, Aba nembeli Amadéval (11/272.). 1310-től kedve közülük egyedül Kopaszt tekintette az uralkodó nádornak (11/1014., IH/287. stb.). A hét nádor közül három (Kőszegi János, Péc Apor és Rátót Loránd) már nem élt a jogérvényes koronázás évében, a többi négy azonban igen, sőt 1310-ben mind a négy eltérően erős (illetve gyenge) szálakkal kötődött Károlyhoz. A király közülük egyet választott ki, Kopaszt, amivel viszont nyilván nem növelte tulajdon népszerűségét a másik három körében. A „hívek" hatalmának korlátozására és ezzel együtt a királyi tekintély és befolyás növelésére irányuló, a koronázást követően érvényesülő uralkodói szándék a magyarázata annak, hogy míg Károly 1310 előtt egyetlen nagyúri „hívével" sem került szembe a csatamezőn, addig az 1311-1323 közti időszakot a velük való egyértelmű katonai konfrontálódás jellemezte. 7 Scriptores rerum Hungaricarum. I. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétei-y. Budapestini 1937. 486.