Századok – 2003

FOLYÓIRATSZEMLE - Doumanis; Nicholas: Dodekanéz nosztalgia Mussolini uralma iránt 259

FOLYÓIRATSZEMLE 259 A felkelés kapcsán azonban komoly vita is kibontakozott arról, hogy ilyen jellegű zavargások esetén a rendőrséget vagy inkább a hadsereget kell-e bevetni, és ha a rendőrséget, akkor milyen legyen a rendőrség eljárása ilyen esetekben? Bár a vita éveken át húzódott, úgy tűnt, inkább a hagyományos szemléletmód nyer teret a rendőrségnél. Severin helyzetét az is nehezítette, hogy az elkezdett reformokat nem fejezhette be, mivel fél évvel később felmentették belügyminiszteri posztjáról. Az is egyértelművé vált, hogy a hadseregből korábban átvett, konzervatív szakembergárdát nem lehet mellőzni a rendőrségnél. A fenti elemzés célja az volt, hogy rávilágítson a rendőrségen belüli dilemmákra, melyek a weimari köztársaság utolsó éveiben oly jellemzőek voltak a testületre. Hiába volt meg a reform iránti igény, átfogó koncepciót nem sikerült megvalósítani. Amennyiben a rendőrség 1929 és 1932 közötti rosszul sikerült bevetéseire gondolunk, mikor is a rendőrség például rendszeresen tüzet nyitott békés tüntetőkre, akkor világossá válik, mennyire nem sikerült igazi „demokratikus" rendőrséget kialakítani. Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 1998. 46. évf. 1. szám, 28-39. G.B.E. Nicholas Doumanis: DODEKANÉZ NOSZTALGIA MUSSOLINI URALMA IRÁNT Nicholas Doumanis a dodekanéz lakosság körében tapasztalt, az olasz megszállás idejére vonatkozó nosztalgia hátterét vizsgálta az 1990-ben a helyi lakosok, 1995-ben pedig Sydney-ben élő emigráns dodekanézek között végzett felmérésének elemzése során. A dodekanézek az Egeitenger dél-keleti részén elterülő Rodosz, Patmósz, és Kósz szigetét is magába foglaló szigetvilág görög anyanyelvű lakói. A terület csak 1947 óta tartozik Görögországhoz, 1522 és 1912 között az oszmán törökök, 1912 és 1943 között Olaszország, 1943 és 1945 között Németország, 1945 és 1947 között pedig Nagy-Britannia fennhatósága alá tartozott. A hivatalos álláspont szerint a török, az olasz és a német megszállás időszaka egyaránt a szolgaság ideje volt. A másként vélekedők könnyen hazafiatlannak minősülhetnek. A megkérdezettek többsége mégis meglepően pozitívan értékelte az olasz megszállás éveit, és viszonylag kellemes emlékeket őrzött róla. A viszszaemlékezésekből kiderül, hogy a máshol klaszszikus gyarmatosítóként viselkedő, gyakorlatában a többi gyarmatosító kegyetlenkedéseihez hasonló módszereket alkalmazó olasz megszállók a dodekanézekkel kesztyűs kézzel bántak, és arra törekedtek, hogy együttműködő, és felelősségteljes gyarmatosítóknak tűnjenek. A gyarmatinál magasabb státusú terület lakosságával szemben inkább asszimilációs politikát folytattak, igaz, a lakosság erőszakos elolaszosítására törekedtek. Nem véletlen, hogy a felmérésben résztvevők többsége felemlegette a gyarmatosítottakkal való kulturális azonosulásra utaló „una faccia, una razza" (egyazon arc, egyazon faj) kifejezést. A későbbi, német megszállás idejéhez viszonyítva, ami a félelem és hősiesség idejeként rögzült az emberek emlékezetében, az olasz periódusban viszonylag békés mederben folyt az élet. A dodekanézeknek nem kellett az életüket kockáztatniuk a szövetséges katonák bújtatásával, s nem kényszerültek arra sem, hogy az éhínség elől Törökországba meneküljenek. A közszférában dolgozók kivételével senkit sem ért hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy nem lépett be a Fasiszta Pártba. 1912 és 1943 között viszonylagos jólét uralkodott, amihez nagymértékben hozzájárult, hogy az olasz megszállók nagyszabású építkezésbe fogtak a szigeteken. Ezeknek a fejlesztési programoknak, amelyek keretében korszerű úthálózatot és városokat építettek fel, számos kedvező hatása volt. A Rodosz szigetén kiépített 300 mérföld hosszúságú úthálózat legalább egyharmada műút volt, amelyen húsz rendszeres buszjárat közlekedett. A II. világháború kitörésekor már 45 posta, 15 távirda, 25 mérföld hosszúságú földalatti vezeték és 213 mérföld hosszúságú kábel volt. Többek között a fehérfalú házacskákkal övezett régi, girbegurba utcácskák jellemezte Portalagót is modern, kétszobás házakból álló kertvárosi jellegű várossá építették újjá. Igaz, hogy számos, az olaszok által épített létesítményt, mint pl. a repülőtereket, kommunikációs technológiát, katonai bázisokat nem használhatta a helyi lakosság, azokat a helyiek ennek ellenére közösségük szimbolikus értéknövelőjeként könyvelték el, még akkor is, ha — mint a Lerósz szigeti olasz tengeri bázis esetében — az építkezéshez jelentős magánterületeket sajátítottak ki. A nagy építkezések biztos munkát és megélhetést biztosítottak a helyi lakosság számára, amely évtizedek múltán sem felejtette el, hogy a munkalehetőséggel nemcsak anyagilag, hanem — visszaszerzett önbecsülésük révén — pszichi-