Századok – 2003

FOLYÓIRATSZEMLE - Wanatowicz; Maria Wanda: Németek a közélet állami szektorában Nagy-Lengyelországban; Nyugat-Poroszországban és Felső-Sziléziában az első világháború után 253

254 FOLYÓIRATSZEMLE metországban több lehetőséget láttak boldogulásukra. Annak ellenére, hogy a lengyelországi német kisebbség jogait nemzetközi törvények garantálták, az első időkben sok kérdés nyitva maradt és az 1922-es közalkalmazotti törvényig a közalkalmazottak jogállását főleg helyi rendeletek szabályozták. További problémát jelentett a nyelvkérdés, hiszen egész Lengyelországra vonatkozóan csak 1924-ben adtak ki nyelvtörvényt. 1919-ben még szinte mindenütt együtt használták a lengyel és a német nyelvet, de a különböző területeken helyi rendeleteket adtak ki a nyelvhasználatra. Az 1924-es nyelvtörvény sem zárta le egyértelműen ezt a kérdést, Felső-Sziléziában csak 1926-ban vált a lengyel az egyetlen hivatalos nyelvvé. A közélet lengyelesítését megnehezítette az a tény is, hogy az egykori német területeken rendkívül alacsony volt a lengyel közalkalmazottak aránya. Számukat 1923-ban 13000-re becsülték és többségük a magánszférában dolgozott, vagy szabadfoglalkozásúként tevékenykedett. Valamennyivel magasabb volt a választásos rendszerrel működő közigazgatási szervekben a lengyelek aránya, de legtöbbjük nem rendelkezett megfelelő képesítéssel. A német hegemóniát Nagy-Lengyelországban törték meg először és a lengyel közigazgatási rendszer kiépítését is ott kezdték meg. A radikális változások az 1918/19-es felkeléssel kezdődtek. Különleges bizottságokat állítottak fel a közigazgatás személyi állományának vizsgálatára, amelyeknek minden bizonnyal az volt a célja, hogy a lehető legtöbb német dolgozót eltávolítsák és helyüket lengyelekkel töltsék be. Ez a cél kivitelezhetetlennek bizonyult, hiszen az igények jóval felülmúlták a kínálatot. Óriási mennyiségű szakképzett munkaerőre lett volna szükség és a Legfelsőbb Néptanács ezen felül még ahhoz is ragaszkodott, hogy az üres állásokat ne baloldaliak töltsék be, hanem olyanok, akik valamelyik kereszténydemokrata párthoz tartoznak. A központi kormányzat amellett foglalt állást, hogy a német hivatalnokokat mindenképp el kell küldeni és lengyeleket kell a helyükre felvenni, akkor is, ha azok nem rendelkeznek a megfelelő képesítéssel. Helyi szinten is meg akarták szüntetni a németek közéleti hegemóniáját, de mivel jobban ismerték lehetőségeiket ill. korlátaikat, ezért inkább a fokozatos leépítést javasolták. Mind a Legfelsőbb Néptanács, mind az egykori porosz területekért felelős minisztérium a közélet lengyelesítésére törekedett és ahol lehetett, ott rögtön megvalósították ezt a célt, de mindenütt igyekeztek megtartani a kontinuitást és ahol lehetetlen volt az azonnali személycsere, ott tovább dolgozhattak a német hivatalnokok. A Legfelsőbb Néptanács és később a minisztérium kezdetben tehát kénytelen volt együttműködni a németekkel, ennek érdekében garantálták biztonságukat és hangsúlyozták a német és a lengyel nép egyenjogúságát. A lengyeleket figyelmeztették, hogy a német anyanyelvűek is Lengyelország teljes jogú polgárai, a német polgárokat pedig hűségre, hivatalban maradásra szólították fel. Ezt a politikát sok kritika érte, különösen a baloldali pártok részéről, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezek csak kényszerből fakadt engedmények voltak, a végső cél itt is a közélet lengyelesítése volt. Nagy-Lengyelországban az igazságszolgáltatás területén volt legnehezebb a folyamatosság megőrzése, hisz szakképzett lengyel személyzet hiányában meg kellett tartani a németeket, akik viszont kulturális fölényüket hangoztatva tudatosan elkülönültek. Egyszerűbb volt a helyzet az iskolák esetében: elbocsátották azokat a tanárokat, akik nem beszéltek lengyelül. Hasonló módon jártak el a közigazgatásban is: rövid időn belül feloszlatták a német többségű városi- és községi tanácsokat. A lengyel értelmiségiek aránya Nyugat-Poroszországban volt a legalacsonyabb, ezért itt még nehezebben lehetett megvalósítani a német alkalmazottak cseréjét. A kormányzat megpróbált együttműködni Németországgal és ezt megkönnyítette a helyi német lakosság is. 1919 novemberében egyezményt kötöttek, amely szerint a német hivatalnokok 1920 márciusáig, azaz Nyugat-Poroszország átadásáig helyükön maradhatnak. A határidő lejárta után legtöbben elhagyták az országot, felerősödtek ugyanis a németellenes hangok és a lengyelek továbbképzési programjának köszönhetően tömegesen bocsátották el a német hivatalnokokat. Egyedül az oktatásban maradt több száz német tanár, más területeken következesen haladtak az egységes nemzetállam megvalósítása felé. Felső-Sziléziában 1921 októberében, a kettéosztásról hozott határozat után került középpontba a német közalkalmazottak kérdése. Rendkívüli állapotot vezettek be, hogy így garantálják a német lakosok biztonságát, hiszen a lengyelek körében egyre jobban hódított a nacionalizmus és ez nem merült ki a továbbképzési tanfolyamokban. Célként természetesen itt is a kontinuitás megőrzését és a közélet lengyelesítését jelölték meg. A legnagyobb gondot pedig szintén a megfelelő képzéssel rendelkező lengyelek hiánya jelentette, valamint az, hogy a szoros családi összefonódások miatt a nemzetiségi hovatartozást nem mindig lehetett egyértelműen