Századok – 2003

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: "A történeti Erdély" és az ”Állam és nemzet" öröksége. Histográfiai kérdőjelek 219

FIGYELŐ 227 ugyanakkor és ugyanazokra hatott, mint amazok. Jellemzője ez annak, hogy a minden hatásra készséggel reagáló ifjúság az ellentétes egyéniségek előtt is kitárja fogékony lelkét, ha nagy egyéniség lenyűgöző varázsa fogja meg." Fónagy Zoltán a tudósi és àz ideológusi szerep kettősségére és a szerepzavarra hívja fel a figyelmet. Szerinte „az önreflexió hiányáról, vagy legalábbis korlátairól árulkodik, hogy az őt ideológusként ért bírálatokat is többnyire szaktudósként utasította vissza - a pozitivista tudományfelfogás magabiztosságával a szaktudományos kompetenciára hivatkozva". így is lehet értelmezni Szekfű Gyula magatartását, de talán úgy is, hogy ez okos taktika volt. így egyszerűen megtakarította magának, hogy közelharcba bocsátkozzék Németh Lászlóval vagy Szabó Dezsővel. Van ebben némi szellemi arisztokratikus vonás, irritálta is kritikusait, tehát nagyon is célszerű volt, hiszen úgy sem tudta volna őket felülmúlni verbális agresszivitásban, tetszetős metaforikus fordulatok halmozásában, miközben már nem is az észérvek számítottak, hanem az, ami „a belső fényből" áradt - hogy Rousseaut vagy Descartes-ot idézzük. Fónagy Zoltán fel is hoz néhány tetszetős Németh László idézetet, amelyekből ki is érzik a sértett próféta frusztráltsága. Egyébként Szekfű Gyula azt sohasem titkolta, hogy nagy íróink idegi problémáikat vetítik a múltra, és így a maga módján, egy bizonyos pontig, ameddig érdemes volt, még vitázott is velük. Például némileg még akkor is, amikor a jelen kötetben is szereplő „A »turáni-szláv parasztállam«" című esszéjében oly hévvel szólt „a magyar-orosz parasztegyenlet" ellen. De mindemellett még fontos mozzanat lehet a látványos viták kerülésében az is, hogy nem akarta kártyáit felfedni, társadalompolitikai nézeteit nyíltan kifejteni - mint tette ezt Gábor Andorral folytatott drámai hangú levélváltásában, amelyből később idézünk is. Szekfű Gyula polgári mivoltát már többször hangsúlyozták. Sajnos, a nyárspolgáriság is áthatotta ezt, mint ahogy egész polgáriságunkat. Nyárspolgáriság megnyilvánulása az antiarisztokratizmus vagy inkább az — Ortega y Gasset által is elmarasztalt — arisztofóbia és az arisztokrata iránti csodálat, tehát a sznobizmus összefonódása. Gondoljunk csak arra, hogy Károlyi Mihály kapcsán, már-már mint valami degenerált fajról írt az arisztokráciáról, közben pedig szeretett törleszkedni, és meg volt sértve, ha Bethlen István átment az utca másik oldalára, mert nem szeretett tereferélni. A liberális arisztokratákon töltötte ki bosszúját, miközben Széchenyi István eltorzított, liberalizmusból kilúgozott alakját emelte a magasba. Többre becsülte Széchenyi romantikus vallásosságát, ezen vallásosságot némileg megcsúfoló politikai és gazdasági manővereiről pedig hallgat, mint ahogy, elsiklik Rákóczi Ferenc önmarcangoló janzenizmusa fölött. Ha nem is olyan perverz dühvel szedte ízekre, mint Jules Michelet az általa már-már gyűlölt történelmi alakokat, ami rosszat sejtetni lehetett, azt megtette. Kisszerű emberi indulattal érzékeltette mások kisszerűségeit. A nyárspolgáriság az abszolutizmus által uralt rendiséghez való vonzódás. Múltban és jelenben egyaránt. Gábor Andornak meg is vallotta: „A kapitalizmusért nevetséges volna nekem lelkesednem. És tudom, a parlamentarizmus is csődöt mond ott, hol importált dolog (tehát az európai kontinensen), s egyetlen helyes volna a rendi képviselet." Mária Terézia barokk Magyarországában érezte jól magát Szekfű Gyula. Talán ennek is szólt az igaz barát, Babits Mihály kritikája: „A szellemtörténet csak a változó koresz-