Századok – 2003

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: "A történeti Erdély" és az ”Állam és nemzet" öröksége. Histográfiai kérdőjelek 219

226 FIGYELŐ Részben ezekre a kérdésekre ad választ Szekfű Gyula 1942-i Állam és nemzet című művének újrakiadása, Fónagy Zoltán kitűnő utószavával. Ez először a metapolitikus Szekfű Gyulát állítja elénk. Azt, aki tudatosan vállalta annak az ideológusnak a szerepét, aki a jelen problémáinak történeti hátterét akarja felfejteni. Ennek a veretes történeti publicisztikának a műfaja a történetpolitikai tanulmány, ami nem más, mint „egy-egy aktuális probléma történeti összefüggéseinek felfedezése, a jelen helyzetre alkalmazott történetkutatás". Ugyanakkor távolságtartás a napi politikai küzdelmektől. 1924-ben kiadott Történetpolitikai tanulmányok című művéből idézi is Fónagy Zoltán: „Nem a politika csinálóinak, hanem a politika elszenvedőinek írtam ezeket, hogy némely összezilált problémát szétbontsak előttük, és megtanítsam tisztán látni ott, hol a politikusoknak csaknem létérdekük a tisztán nem látás." Alighanem Szekfű Gyula magatartásának tragikus nagysága és némileg komikus kisszerűsége is ott rejlik a jelen művét is jellemző sorok mögött. Hiszen csak álszerénykedés az, hogy ő aki ilyen tudatosan azonosult a nemzeti sorssal, ezt az azonosulást értéknek tartotta, ne akarta volna a politikusokat befolyásolni. Jelzi is Fónagy Zoltán, hogy „a történelemről alkotott képet magát is történelemalakító tényezőnek tartotta". Ugyanakkor Szekfű Gyula azzal is tisztában volt, hogy a politikusokra tudós vagy intellektuális okfejtések nem nagyon hatnak. Számára a történetírás pszichoterápiát is jelentett. Sajnos ez a pszichoterápia olykor nagyon is kártékonynak bizonyult, hogy a Három nemzedékre utaljunk. Ezzel úgy lett a keresztény kurzus ideológusa, hogy a magyar konzervativizmus és az antiszemitizmus közötti szálakat még erősebbre fűzte. Eddig az antiszemitizmussal még ilyen nagy súlyú értelmiségi nem játszadozott el. Az általa is tisztelt Tisza István, tudjuk, nem tűrt semmiféle antiszemita megnyilvánulást, és nem egyszerűen taktikai okokból, vagy azért mert a liberális világ játékszabályaihoz ebben a vonatkozásban tartotta magát, más szóval dogmatizmusból. Nem! Makkai Sándortól eredő szóbeli hagyományból tudjuk, hogy foglalkoztatta a feltámadás dogmájának módosítása, mert a judaizmust és a kálvinizmust egyesíteni akarta, mintegy megvalósítandó Ady Endre programját. Szekfű ezzel szemben nem szerette a forradalmi kezdeményezéseket, akár alulról, akár felülről jöttek azok. U-gyanakkor óriási hatása volt. És ennek érzékeltetésére Asztalos Miklóst idézzük, akivel 1940 szeptemberében a Magyar Népművelők Társasága az erdélyiek számára Íratott egy kis könyvet Ez Magyarország címmel: „Ha az irodalomnak közéleti irányító szerepét nézzük, akkor az elmúlt két évtized irodalmi életéből ezt a három nevet kell kiemelnünk: Ady, Szabó, Németh. S meg kell emlékeznünk még valakiről, aki ugyan nem szépíró, de épp oly mértékben megragadta az ifjúságot és az egész közéletet, mint a felsoroltak: Szekfű Gyuláról. Szekfű Gyula volt ennek a két évtizednek legnagyobb hatású publicistája, esszéírója. Soha magyar történetíró annyira nem volt megáldva a napi problémák iránti érzékkel, mint ő. Bármiről írjon is, a máról ír és a mának ír. A Három Nemzedéktől kezdve minden írása tanítás a mának. Az ő frazeológiája lett az ellenforradalom és az antiszemitizmus fegyvertára, s az őt olvasó nagyközönség mindég kapott valaminő feleletet tőle az épp időszerű kérdésekről. Szekfűt mérhetetlen távolság választja el felfogásban mind Némethtől, mind Szabótól s mégis