Századok – 2003
FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: "A történeti Erdély" és az ”Állam és nemzet" öröksége. Histográfiai kérdőjelek 219
FIGYELŐ 225 fegyelmi bíróság elnöke pedig gr. Zichy István, a Történeti Múzeum főigazgatója volt. Amint kiderült, egyetlen terhelő momentum merült fel ellenem, Teleki Pál grófnak a fegyelmi bizottsághoz eljuttatott nyilatkozata. A bíróság szótöbbséggel szóbeli dorgálásra ítélt s a minősítési lapomról ezt az ítéletet egy év múlva törölték. Roska Mártont pedig kinevezte Hóman Szegedre az elhunyt Budai régészprofeszszor tanszékére, s így igazán nem remélt jóvátételben részesült." Tragikomikus mozzanatok jelennek meg előttünk, ha összevetjük azzal, amit fentebb idéztünk. Teleki Pál aktuálpolitikai töltetű előszava legitimálta a nyelvöltögetést. így rá lehetett kenni a felelősséget - utólag. A politika természetéből következett, hogy akkor nem lehetett. Egyébként az, ahogy Asztalos Miklós például saját korábbi transzilvanista álláspontjától elhatárolta magát, nem Teleki Pál beavatkozásának volt a következménye. Viszont, ami történt, az is a szépirodalom felé terelte a szerkesztőt, aki színdarabjaival több népszerűségre tett szert. A revizionizmussal való kacérkodásnak lett az áldozata Roska Márton, aki egyébként bölcsen visszafogott, tárgyilagos, ám fantáziát sem nélkülöző tanulmányokat írt. És aligha kétséges, a román hatóságok csak örvendtek annak, hogy megszabadulhattak egy magyar régésztől, hiszen az etnikai puritás a román régészet káderpolitikájának egyik alapvető szempontja volt. Igaza van Szász Zoltánnak, hogy A történeti Erdélyben két szakmai nemzedék tudósai találkoznak. A fiatalabb nemzedék pedig az 1940-es években olyan teljesítményt mutatott fel, amely ma is tiszteletre méltó. Még párbeszéd is lehetett volna a végén, ha a kommunizmus kényszerkonszenzusa megengedte volna, és aztán a nacionálkommunizmus máig ható torzulásokat nem okozott volna. Talán ennek a torzulásnak is tudható be, hogy nem került említésre a már említett Erdély története, és az, hogy ez a munka szakmailag tisztességes és becsületes, színvonalát pedig nem sikerült meghaladni. Talán ezért is igyekszik a mai Erdély-demagógia — „a Dnyesztertől a Tiszáig" és ezen is innét — elhallgatni. Histográfiai illatok lengik be az ideológiai tájat. A forradalmi demagógia vérszagot áraszt, a nemzeti demagógiának is meg van a maga illata. A demagógia ott kezdődik, ahol az öncélú megismerés szenvedélyét elnyomja a ráolvasá rutinja, az éppen aktuális liturgia automatizmusa. Természetesen mindegyik történetírásnak önmagával kell szembenéznie. Ha a magyar ebben az önvizsgálatban előbbre van, akkor az ennek a kötetnek is köszönhető, egyrészt bizonyos vonatkozásokban magas szakmai színvonala miatt, másrészt azért, mert ezt a szemléletet, érvelési technikát magasabb színvonalra emelkedve lehetett csak meghaladni. A könyv újrakiadása erre is figyelmeztet, amikor a történeti publicisztikában nagy a visszasüllyedés veszélye. Ugyanakkor figyelmeztet még arra is, hogy Erdély történelme nem merülhet ki a történelmi narratívában, a művelődésnek még nagyobb figyelmet kell szentelni, ha egyszer megint Erdély-történetet szeretnénk írni. Ez az ellenségképekre építő mítoszoktól és az éppen aktuális demagógiától is mentes multikulturális Erdély története lehetne. Ehhez mély erkölcsi meggyőződésre és felelősségre van szükség. De menynyire terjednek vagy terjedhetnek ennek határai a történész esetében? Miként lehet elkötelezve múltnak, jelennek, jövőnek?
