Századok – 2003
TÖRTÉNETI IRODALOM - "Válságos évtized": Budapest-Washington 1957-1967 (Ism.: Kecskés Gusztáv) 1467
1468 TÖRTÉNETI IRODALOM dokumentumai lehetőséget adnak arra, hogy a vizsgált eset kapcsán betekintést nyeljünk a korabeli magyar külügyi rendszer működésébe. Megfigyelhetjük a Külügyminisztérium és a pártapparátus, elsősorban az MSZMP KB Külügyi Osztálya szoros együttműködését a döntések előkészítésében és a Politikai Bizottság meghatározó szerepét a döntéshozatalban. Az összeállításban szerepel néhány a Pénzügyminisztériumból és a Külkereskedelmi Minisztériumból, továbbá az MSZMP KB Kulturális Osztályáról származó dokumentum is. Az iratok által bemutatott fő témák a rendszerváltásig tabunak számítottak: az 1963-as nagy amnesztiát és az ENSZ Közgyűlésének napirendjén több mint hat évig szereplő „magyar ügy" lezárását megelőző titkos amerikai-magyar diplomáciai tárgyalásokról korábban alig tudtunk valamit. Az 1956-os magyar forradalom leverését követően az Egyesült Államok budapesti követségére menekült Mindszenty József sorsáról a legnagyobb titokban lefolytatott magyar-amerikai-vatikáni egyeztetésekről szintén igen kevés információnk volt. A kötetben szereplő dokumentumok alapján nyomon követhetjük a szintén a kulisszák mögött lezajlott, a magyar pénzügyi kötelezettségek rendezésével kapcsolatos megbeszéléseket és a vietnami háborúban közvetítőként fellépő Péter János külügyminiszter kísérleteit is. A mintegy negyven oldal terjedelmű, a nemzetközi szakirodalom és az amerikai forrásanyag alapos ismeretéről tanúskodó bevezető tanulmányában a szerző a magyar-amerikai viszony átfogó bemutatásán túl a korabeli magyar külpolitikára vonatkozóan is több fontos megállapítást tesz. „Nem lehet kétséges, hogy a Kádár-korszak magyar külpolitikáját alapvetően két fő motívum: a nagyhatalmi szembenállás logikája, valamint az egyébként korántsem homogén nézeteket valló magyar politikai vezetésnek azon eszmei meggyőződése határozta meg, hogy a meghaladott, tehát a kapitalista, illetve a haladó, tehát a kommunista eszméket valló politikai erők közötti küzdelem a nemzetközi színtéren is érvényes", - szögezi le bevezetője elején Borhi László. Helyesen mutat rá ugyanakkor a döntően Kádár János által irányított magyar külpolitika pragmatizmusára is. Kádár ugyanis elfogadta, hogy az eszme győzelme érdekében időnként engedményeket kell tenni. Az atomfegyverekkel megvívandó, az egész emberiség fennmaradását fenyegető harmadik világháború elkerülését előbbre valónak tartotta, mint a kommunista ideológia gyors világméretű diadalát. Sőt egy, az ENSZ-ben lefolytatott bizalmas, de az amerikai vezetésnek címzett, Borhi László által idézett beszélgetés során a következő kételyének is hangot adott: „Meg kell mondanom őszintén, hogy nincsenek illúzióink abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államok szocialista vagy kommunista állam lesz. Mi, magyar kommunisták realisták vagyunk." Ugyanezt a „reálpolitikát" várta el Kádár az amerikai féltől is, amikor az európai katonai és politikai erőviszonyok alapján a keleteurópai szovjet jelenlét és a magyar kommunista politikai berendezkedés elismerését kérte. Borhi László tanulmánya is megerősíti, hogy a magyar külpolitika mozgásterét a szovjet nagyhatalmi érdekek határozták meg, továbbá hogy a magyar vezetés elfogadta a nemzeti külpolitika alárendelését a Szovjetunió érdekeinek. Részben ezzel függ össze, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok nemzetközi kontextusát illetően a kötet szerzője rámutat a szovjet-amerikai viszony döntő jelentőségére. A vietnami háború például jelentősen visszavetette az 1960-as évek közepén már ígéretesen fejlődő magyar-amerikai kapcsolatokat. A magyar-amerikai viszony 1957 és 1967 közötti történetében Borhi László bevezetője alapján három fő periódust különböztethetünk meg. Az első szakasz, vagyis az 1956-os magyar forradalmat követő évek jelentették a mélypontot. A két ország kapcsolata ekkor még az Egyesült Államok és a többi kelet-európai szocialista ország viszonyánál is rosszabbnak minősíthető. Ennek fő oka a forradalom brutális leverése volt a szovjet csapatok által, amelyhez további adalékok is járultak: az amerikaiak Kádár repressziós politikáját és a pénzügyi követelések rendezetlenségét rótták fel, míg hivatalos magyar részről nehezményezték az ún. magyar ügy napirenden tartását az ENSZ-ben és Mindszenty József befogadását a budapesti amerikai követségre. Nagy Imre és társainak 1958. júniusi kivégzése tovább rontotta a helyzetet. Békés Csaba amerikai kormányzati források alapján levont következtetései és a NATO Nemzetközi Titkárságának a közelmúltban feltárt dokumentumai alapján ki kell azonban egészítenünk Borhi László gondolatmenetét: Washington ENSZ-beli fellépésének ugyanis a Kádár-kormány elnyomó politikája inkább ürügye, mint oka volt. A magyar kérdés életben tartásával az amerikai kormányzat elsősorban a harmadik világ országaiban befolyását egyre jobban megnövelő Szovjetuniót kívánta lejáratni. E propagandaeszköz bevetésére NATO-beli szövetségeseit is igyekezett rávenni, sikerrel. A szerző az 1959-ben kezdődő második időszakban már az olvadás jeleit is látni véli. Mindkét fél álláspontja rugalmasabbá vált. A magyar hatóságok a Mindszenty ügy „megoldását" kínálták fel a világszervezetben továbbra is napirenden szereplő magyar kérdés lezárása érdekében. Az amerikai kormányzat viszont a forradalomban való
