Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Egyed Ákos: Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyűlése (Ism.: Urbán Aladár) 1457

1458 TÖRTÉNETI IRODALOM utalás sem volt a pozsonyi VII. tc.-re, amely kimondta az Erdéllyel való uniót.) A Batthyány kormány báró Perényi Zsigmond ugocsai főispánt küldte megbízottjaként az erdélyi országgyűlésre. Szemere Bertalan utasításában végcélként az unió kimondását jelölte meg, s ennek érdekében fontosnak tartotta a szászok megnyugtatását. Az utasítás külön kiemelte, hogy a románok , jogos igényeit" ki kell elégíteni. A szerző itt megemlíti, hogy Szemere jól látta az erdélyi nemzetiségek között feszülő ellentéteket, de osztozott a kormány — és a magyar politikai elit többségének — véleményében, hogy a polgári jogok biztosítása remélhetően tompítja az önálló nemzeti lét kiharcolásának szándékát. A szászok azonban ragaszkodtak municipiális jogaikhoz, többségük az uniót veszélyesnek tartotta az autonómiára, s kifogásolta azt is, hogy az országgyűlést Kolozsvárra hívták össze. A román álláspont a május 16-iki Balázsfalván elfogadott programhoz raagaszkodott, amely szerint a román nemzet az unióról csak úgy hajlandó tárgyalni, ha az országgyűlésen alkotmárfyos nemzetként vehet részt. Álláspontjukat egyidejűleg a kolozsvári országgyűléshez, illetve a császárhoz indított küldöttség útján kívánták nyilvánosságra hozni. A munka V. fejezete az országgyűlés megnyitásával, megszervezésével és összetételével, majd az uniótörvény vitájával foglalkozik. Eszerint a május 29-én megnyílt, a magyarországitól eltérően egykamarás országgyűlésen 218 ún. „királyi hivatalos" (főrend, főpap, tisztségviselő) és 88, a rendi képviseleti választásokon delegált személy jelent meg. A királyi meghívottak nemzetiségi aránya: a magyar és székely résztvevők száma meghaladta a kétszázat, szász 10 és román 2 fő volt. A kolozsvári országgyűlés — szögezi le a szerző — kétségtelenül rendi jellegű volt. De 1848 márciusától azok a magyar politikusok játszottak vezető szerepet, „akik nem rendiségben, hanem modern nemzetben és nemzeti államban gondolkodtak". (67. o.) Ezeknek az élén Kemény Dénes — Szemere belügyminiszter későbbi államtitkára — és Wesselényi Miklós állott. Szerepüket és a köröttük levő többi vezető politikust, akik részt vettek az országgyűlésen, a munka név szerint ismerteti. Ugyancsak bemutatja Karl Goosst, a segesvári szász követet és Joan Lemeni fogarasi unitus püspököt. A fejezet második része áttekinti a Kemény Dénes által ismertetett uniós törvényjavaslat vitáját, amelyet a magyar és székely, illetve szász küldöttek külön ülésező nemzeti gyűlései folytattak. Az unió május 30-iki elfogadását, az ezt kimondó törvény értékelését a VI. fejezet ismerteti. A napirend szerint a királyi propozíciók első három pontjával kellett foglalkozni. Az elsőként felszólaló Wesselényi azonban azt javasolta, hogy ha az előző napi tanácskozás érveit elfogadják, vagyis kimondják az uniót, az első két pont megvitatása feleslegessé válik. Egyben azt is kijelentette, hogy feleslegesnek tartja az unió elfogadásának szükségességét indokolni. Felszólítását, hogy fogadják el a pozsonyi 1848:VII. tc. értelmében az uniót, a magyar és a székely küldöttek egyhangúan „Uniót" kiáltással üdvözölték. A szász képviselők nevében Elias Roth brassói követ nyilatkozott, aki küldői nevében pártolta az uniót, - a Pragmatica Sanctio fennmaradása mellett. Egyben közölte, hogy a magyar országgyűléshez eljuttatandó emlékiratban kívánják biztosítékul leszögezni — mint a nyilatkozat mondja — „örök és egyenes törvényeken alapuló jogainknak, nemzetiségünknek, anyanyelvünknek, törvényhatóságaink területe és mind igazgatásilag, mind közgazdaságilag fenn álló kebelbeli törvényes rendszerünk fennmaradásának" kívánságát. (81. o.) A jelenlévő szász követek támogatták ezt az előterjesztést. (A gyűlésből hiányoztak Nagysinkszék és Kőhalomszék küldöttei.) Ekkor az elnöklő Teleki főkormányzó bejelentette az Unióról szóló törvény elfogadását, amelynek jelentőségét Kemény Dénes méltatta. Ehhez csatlakozott Konrad Schmidt szebeni követ, aki azt kívánta, hogy az unió „szolgáljon a két testvérország boldogulására". Ezt követően a szerző összehasonlítja az unióval foglalkozó pozsonyi VII. és a kolozsvári I. tc.-et. Eszerint az erdélyi törvény bevezetése utal „a Pragmatica Sanctióban szentesített birodalmi kapcsolatok épségben tartásá"-ra, s leszögezi a minden lakosra nézve a nemzeti, nyelvi és valláskülönbség nélküli jogegyenlőséget. Az 1. § korrigálta a pozsonyi számítást, s 73 főben állapította meg a népkéviseleti országgyűlésre küldendő erdélyi követek számát a 69 fő helyett. A 2. § egy országos bizottmány felállításáról rendelkezett (a magyar minisztériummal való együttműködés érdekében), míg a 3. § arról intézkedett, hogy Erdélyben „a közigazgatás és igazságszolgáltatás folyama és személyzeti szerkezete a közelebbi közös hongyűlés által elrendezéséig, jelen helyzetében marad". A fejezet végül foglalkozik az országgyűlés vezérkarának azzal a döntésével, hogy az uniótörvénynek két, egyaránt hiteles példányát készítették el, mert joggal tartottak a Bécsben még létező erdélyi kancellária és az osztrák kormány akadékoskodásától, gáncsoskodásától. Az akadályozott szentesítés esetén az erdélyi követek csak késve érkezhettek volna a pesti népképviseleti országgyűlésre. így amíg a törvény egyik példányát Puchner futára vitte Bécsbe, Weér Farkas és Pálffy János a másik hiteles példányt sietve Pestre hozta és átadta az Innsbruckba, az udvarhoz készülődő Batthyány Lajos miniszterelnöknek.