Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Egyed Ákos: Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyűlése (Ism.: Urbán Aladár) 1457

TÖRTÉNETI IRODALOM 1459 A kolozsvári országgyűlés június 2-iki napirendjén a választójogi törvény vitája szerepelt. Az ezzel foglalkozó VII. fejezet mindenek előtt a megelőző vitákat ismerteti, amelyek során az is felmerült, hogy ne tartsanak új választásokat, hanem a már megválasztott követek jelenjenek meg Pesten. Ezzel nem értett egyet Perényi Zsigmond kormánybiztos, s Szász Károly is kívánatosnak tartotta, hogy népképviseleti alapon válasszanak küldötteket. A törvényjavaslat kidolgozásánál nem követhették a pozsonyi mintát, mivel Erdélyben az úrbérrendezést nem hajtották végre, így a szavazóképesség megállapításához a telekrendszer nem szolgálhatott alapul. A végül megszületett törvény városokban a vagyont vagy a jövedelmet vette alapul, s ettől függetlenül biztosította a szavazati jogot az értelmiségieknek. Rendezett tanáccsal el nem látott községek esetében az 1848. évi adólajstrom szerint legalább nyolc ezüstforintot adózók jogosultak részt venni a képviselők megválasztásában, valamint minden olyan község, amely legalább száz „füstöt" számlál, megválasztott 2-2 képviselője útján vehet részt a választásokon. A szerző összegzése szerint mintegy 2700 személy közvetett, 8300 pedig alanyi jogon nyert szavazati jogot, így az „újszavazók" száma 11000 fő volt. Mivel az összes választópolgárok száma ismeretlen, tehát nem rendelkezhetünk megbízható általános összehasonlítási alappal. Egyed Ákos szerint a megyékben 108 ezer úrbérest tartottak számon, s ezeknek 3.7%-a jutott a törvény szerint választójoghoz, amely országosan talán jobb volt, s elérhette az 5.2%-ot. Bár ez az arány alacsony, a törvény megszüntette a rendi képviseleti jogot, s a törvény népképviseleti törekvése nyilvánvaló. Azonban „a népi s különösen a román választók kis aránya a románok általános számarányához képest, okkal váltott ki bírálatot a román politikai körökben". (107. o.) Az 1848. évi erdélyi országgyűlés egyik bonyolult, megoldatlanul maradt feladatával, a nemzeti fegyveres erőről szóló törvényjavaslattal a VIII. fejezet foglalkozik. A javaslat címe jelzi a feladat sajátosságát: nem a már szinte mindenütt megalakult nemzetőrséget akarta törvényesíteni, hanem meg kívánta oldani az erdélyi határőr-katonaság gondját is. A székelység ugyanis szabadulni akart az 1764-ben erőszakkal megszervezett határőri rendszertől. A törvényjavaslat kívánatosnak tartotta, hogy „a közbátorság biztosítására" Erdélyben a legrövidebb idő alatt alakítsák meg a nemzetőrséget, - amelynek egy része „mozdítható állapotban" tartandó. (Érdekes módon nem intézkedik a javaslat — ellentétben a pozsonyi XXII. tc.-kel — sem a nemzetőri szolgálat vagyoni kvalifikációjáról, sem arról, hogy mely korosztályoknak kell szolgálatot teljesíteniük.) A jelenleg fegyvert viselő székely határőrök — mondja ki a szöveg — a törvény erejénél fogva „nemzeti őröknek tekintetnek". Az érintettek örömét azonban lerontotta az 5. §, amely kimondta, hogy „a jelen súlyos körülmények között" a fegyvert viselő székelység „mint nemzetőr köteles katonai rendes fegyelem mellett katonáskodni" mindaddig amíg „a közelebbi közös hongyűlés" a kérdésben nem intézkedik. Vagyis a javaslat a székelységnek a határőri szolgálattól való mentességét csak elvileg mondta ki, gyakorlatilag elhalasztotta. Az azonban kétségtelenül lépést jelentett az általános védkötelezettség felé, hogy a javaslat kimondta a határőri szolgálaton kívüli minden székely, így a primorok és nemesek kötelező nemzetőri szolgálatát. A szöveg utolsó paragrafusa a román határőrezredeket „állapotoknak hazánk alkotmányos rendszeréhez illesztéséig" gyakorlatilag teljesen érintetlenül hagyta. (Ami érthető, hiszen a hivatalba lépett Batthyány-kormány Pozsonyban tartózkodó tagjai április 12-én írásban vállaltak kötelezettséget a határőrvidék „katonai belszerkezete" sértetlenül hagyására.) Teleki főkormányzó és a törvény alkotói valószínűsítették a kompromisszumos törvényjavaslat visszautasítását, ami be is következett. így a határőrség Puchner altábornagy parancsnoksága alatt maradt, aki a polgárháború felé haladó Erdély nemzetiségi feszültségét tovább szította azzal, hogy a román parasztmozgalmak ellen székely katonaságot küldött. 1848 őszén a székelyek megtagadták az engedelmességet a Generalkommandónak, míg az sikerrel használta a román ezredeket a magyar forradalom ellen. Erdély vezető politikusai az uniót és a jobbágyfelszabadítást tartották az országgyűlés legfontosabb feladatának. Ennek ellenére a jobbágyi szolgáltatások eltörlését és a földesurak kárpótlását tárgyalták a 4. és az 5. helyen. Pedig már igen korán érkeztek hírek arról, hogy a parasztok megtagadják a szokásos szolgáltatásokat. Igaz, a néhány nap nem jelentett nagy késedelmet, hiszen június 6-án már megszületett a jobbágyság eltörlését kimondó töi-vény. Ennek előzményeivel, vitájával, elfogadásával, illetve a földesúri kárpótlással foglalkozik a munka IX. fejezete. Ebben a szerző ismerteti, hogy milyen sajátságos helyzet alakult ki Erdélyben annak következtében, hogy nem hajtották végre az úrbérrendezést. A vármegyékben a jobbágyi szolgáltatási viszonyok közel álltak a magyarországihoz, a székely székekben a dézsma ismeretlen volt, míg a szász székekben a földesurak és a jobbágyközösségek közötti szerződéses viszonyok akadályozzák majd a törvény alkalmazását. Erdélyben tehát a jobbágyviszonyok nagymérvű differenciáltsága nehezítette a ren-