Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Tilkovszky Lóránt-Weidinger Melinda: Magyar memorandum és német válasz. A Duna-medencei kisebbségi problematikáról; 1931-ben 1333
MEMORANDUM A KISEBBSÉGI KÉRDÉSRŐL 1931-BEN 1359 A magyarországi német kisebbség helyzetének megítélésekor sajnálatos módon nagyon sok esetben teljesen elmarad annak az általános tendenciának az elismerése és megfelelő értékelése, hogy mialatt az utódállamokban a kisebbségek évszázadokon át kivívott és megszerzett gazdasági erőforrásai a céltudatos romboló politika következtében lassanként teljesen kimerülnek, Magyarországon ugyanakkor a kisebbségi élet minden területén egy mindig felfelé törekvő, a magyar állam által lojálisán támogatott és ösztönzött gazdasági építőmunka megy végbe! Végkövetkeztetések A történelmi előzményekből eredő adottságok és a mindenkori magyar kormányok politikája következtében a magyarság és a magyarországi németség között sohasem álltak fenn ellentétek. A németség lelkileg, érzelmileg és társadalmilag is szorosan egybefonódott a magyar többséggel. A németség hazafias érzülete a magyar nemzeti álláspontról maradéktalanul kielégítő volt, és ma is az. A németmagyarok (Deutschungarn) érzelmi beállítottsága a Svájcban élő németekre emlékeztet: teljes feloldódás a hazához tartozásban. A németeknek ezt a feltétlen, őszinte patriotizmusát a magyarság belső rokonszenvvel viszonozta, amely minden soviniszta hangulatot csírájában elfojtott. Ez a patriotizmus volt az, amely a magyarországi németséget arra késztette, hogy politikailag és társadalmilag a magyar többséggel vállvetve haladjon a háborü előtti időkben, amikor a többi kisebbség egyike-másika — így nevezetesen a románok és a szerbek — a magyar államgondolattól idegenkedve, romboló, centrifugális célokat követtek, és a magyar állam szétesésének útját igyekeztek egyengetni. A magyarországi német nép ösztönszerűen megértette a helyzetet, tudja jól, hogy érdekei a Duna-medencében a magyar államon belül vannak a legjobban biztosítva. Ezért ragaszkodott szilárdan a magyar többségi néphez, és ápolta vele a magyar államgondolatot. És ezért mondtak le a magyarországi németek arról, hogy egy — a magyartól hermetikusan elzárkózó — német külön kultúra kiépítésére törekedjenek. Mindezek a tények egyidejűleg bizonyítják, hogy az egyes kisebbségek helyzetét nem szabad mechanikusan felállított szempontok szerint megítélni, és hogy ilyen módon a politikai célkitűzés is helytelen kell hogy legyen. Csak az organikus szemléletmód képes helyes ítéletet és helyes végkövetkeztetéseket hozni. A német kisebbség érdekeit éppúgy, mint az össznémetséget nézetünk szerint csak olyan politika szolgálhatja, amely a dolgok fejlődésmenetét, a múltat és a jelent a jövő lehetőségeivel képes szerves összhangba hozni. Teljes őszinteséggel meg kell említeni, hogy e tekintetben egyes politikai és társadalmi tényezők, amelyek külföldiek, rossz vágányra futottak. Mi elsősorban és különösen azokra a társadalmi és részben egyházi szervezetekre gondolunk, amelyek a világháború befejeződése után a birodalmon és Ausztrián kívüli németek ügyét nagy buzgalommal vállalták fel. Ezek az egyesületek, amelyek tevékenysége — ha jól vagyunk értesülve — csak csekélyebb mértékben terjed ki az Amerikában élő sok millió németre, az utóbbi években a dunai-németek sorsára fordítottak különös figyelmet. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ezen egyesületek munkamódszerei az utódállamokban éppúgy, mint a mai Magyarországon, szinte egyáltalán nem veszik figyelembe a
