Századok – 2003

TANULMÁNYOK - Hornyák Árpád: Magyar-jugoszláv diplomáciai kapcsolatok 1918-1927.Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság 1307

1308 HORNYÁK ÁRPÁD sőt célja eléréséhez egyenesen kívánatosnak tartotta azt. Az elképzelés alapjában véve jó volt, a körülmények azonban nem kedveztek a megvalósításának. A padovai fegyverszünet rendelkezéseinek végrehajtását szabályozó egyezmény (ahogy a belgrádi katonai konvenciót hivatalosan nevezték) ugyanis a szerb fél kivételével nem tudta betölteni egyik aláíró fél hozzá fűzött reményeit sem. A francia törekvések Olaszország és Anglia tiltakozásán buktak meg, amelyek nem kívántak Franciaország közép-európai térnyeréséhez segédkezni, míg a magyar kormány elképzelései a román és a csehszlovák ellenkezésen hiúsultak meg. A román vezetés nehezményezte, hogy a Belgrádban kijelölt demarkációs vonal lényegesen kevesebbet ígért Bukarestnek az 1916-os titkos szerződésben foglaltaknál, amelyben az antant a háborúba való belépéséért cserébe a Tiszánál jelölte meg Románia nyugati határát. Prágában pedig az ellen emelték fel szavukat, hogy az egyezmény alapján Budapest hozzálátott a magyar közigazgatás helyreállításához a Felvidéken.3

November végére kis és nagy szövetségesei tiltakozásának hatására, nem mellékesen pedig mert belátta, hogy az a csekély és szétaprózott francia haderő, amely a rendelkezésére áll, még a tervezett stratégiai pontok biztonságos megszállásához sem elegendő, Franciaország sem támogatta többé az egyezményt. Magyarország pedig önmagában kevés volt ahhoz, hogy érvényt szerezzen a konvenció rendelkezéseinek. Ezt követően csak idő kérdése volt, hogy az utódállamok mikor ismerik fel a francia szándék módosulását, és igyekeznek önhatalmúlag kielégíteni igényeiket Magyarország rovására A magyar kormány, amelyet egyedül Ausztria és Svájc ismert el, lényegében véve el volt zárva a világtól. Nem rendelkezett kiteijedt kapcsolatrendszerrel nyugaton, nem volt hatékony és megfelelően kiépített diplomáciai hálózata, sem pedig kiforrott külpolitikai elképzelése. Részben ennek a külpolitikai „kiforratlanságnak" tudható be, hogy az őszirózsás forradalomtól a Tanácsköztársaság magalakulásáig eltelt szűk öt hónap alatt a magyar kormány több külpolitikai irányvonallal is kísérletezett. Károlyi előbb a „wilsoni" eszmékben, majd Franciaországban, később Olaszországban, Jugoszláviában végül utolsó mentsvárként a Szovjetunióban bízott. A kapkodó irányváltásoknak, a magyar kormány gyenge formáltságának, de legfőképpen a Magyarország szempontjából kedvezőtlen nemzetközi helyzetnek köszönhetően azonban a polgári demokráciának nem sikerült külpolitikai eredményeket felmutatnia. A külpolitikai orientációk szinte mindegyike — a franciát kivéve — kényszerszülte volt, és újdonságot jelentett a magyar külpolitikai gondolkodásban. 1919 elejétől a polgári kormány bukásáig az olasz és a jugoszláv irányvonal jutott főszerephez az ország helyzetének javítását célzó elképzelések megfogalmazásakor. Olaszország mellett szólt, hogy nagyhatalom volt, amelynek révén elérhetőnek tűnt a román kormány ellenséges szándékának leszerelése, akár egy magyarromán perszonálunió árán is. Miután azonban a románok nem sok hajlandóságot mutattak feladni az Erdélyre és további magyar területekre vonatkozó igényeiket, Budapest máshol próbált támaszra lelni. Mivel minden jel szerint úgy tűnt, hogy a térségben Franciaországé lesz a döntő szó, Károlyi célszerűnek látta hozzá kö-3 Padovától 78.