Századok – 2003
200 ÉVE SZÜLETETT DEÁK FERENC - Gerő András: Deák és a kiegyezés 1103
1112 GERŐ ANDRÁS nyegéből következően — éppen hogy ezt a szabadságközösséget kérdőjelezte meg, méghozzá úgy, hogy egységesítő politikájával a nemzet kulturális tartalmát is megtámadta. S hiába törtek össze a rendi keretek, a rendi sérelmi politika szocializációs normái nem tűntek el, hanem szervesen beépültek az új típusú kulturális és szabadságközösség önvédelmi reakcióiba. 1848/49 után tehát egyrészt adott volt az a tény, hogy a Habsburg-birodalom életképes nemzetközi realitás. Másfelől a hatalmon levők ebből azt a következtetést vonták le, hogy ha a Birodalom léte megkérdőjelezhetetlen tény, akkor belső szerkezetében egységessé is tehetik. Magyar szempontból 1848/49 leverése eltérő következtetésekre ösztönzött, de az abszolutizmus politikai elutasítása nem volt igazán osztó tényező. Másként ítélte meg 1848/49-et Kemény Zsigmond, mint Kossuth Lajos. Az abszolutizmussal kapcsolatosan másként reagált a csendben kiváró Deák, mint a dühödt filippikákat író Széchenyi. Mindazonáltal a magyar politikai kultúrában elindult 1848 esztétizálása, ami alatt azt értem, hogy a nemzeti identitás szimbólumává vált - a hozzá tartozó ünneppel, nemzeti színnel. Nemzeti identitáspont lett s ezzel mintegy kiemelődött a politikai események sorából.21 Sőt! Egyfajta nemzeti teljesség megtestesítőjévé vált, ami szinte azonnal szakralizálódott is. „Hőst" és „árulót" teremtett, részben mitologizálódott. Politikai kompromisszum jellegét kevéssé emlegették, legjobb esetben a „teljességhez" vezető út alapjának látták. Az esztétizáló teljesség pedig egy olyan magyar államot anticipált, aminek mércéje a teljes szuverenitás kifelé és a magyar hegemónia befelé.2 2 A teljes szuverenitás elviseli a Habsburg uralkodó személyét, de nem viseli el a Habsburg-birodalomba való betagoltságot. Azaz: az esztétizált 48 csak azt nem fogadja el, ami a nemzetközi realitás. A Habsburg hatalmi világkép és a magyar nacionalizmus 1849 után formálódó — főként a Kossuth-emigráció által artikulált — önmitológiája szöges ellentétbe került. Az egyik a Birodalom létét adottságként kezelte s úgy vette, hogy ez a helyzet feljogosítja az uralom teljességére és korlátlanságára. A másik hajlamos volt a Birodalom létét kétségbevonhatónak tekinteni s ezért egy olyan nemzeti teljességet tételezett, ami a teljes külső és belső magyar szuverenitást célozta. A két vízió párbeszédképtelennek bizonyult. Aki itthon másként vélekedett, az jobban tette ha hallgatott. Lehet ezt passzív ellenállásnak is nevezni, de akkor látnunk kell azt is, hogy ez két irányban volt passzív és ellenállás. A kétféle párbeszédképtelen alapállásból való kimozdulás politikatörténeti folyamata ismert. Éppen Deák szerepének megértése szempontjából azonban érdemes néhány olyan elemet felidézni 1861-ből, ami jelzi, a tradicionális profeszszionalitás modern tartalmi elemekkel feltöltekezett politikusa számára mi volt a politikai értelemben követendőnek ítélt magatartási norma. 21 Ezt a kérdéskört március 15-e és Kossuth vonatkozásában már máshol kifejtettem. Március 15. Fejezetek a nemzeti szabadságünnep hányatott történetéből, in: Gerő András: Magyar polgárosodás. Budapest, 1993. 397-412., és „A Kossuth-kultusz" in Mozgó Világ 2003/4.szám, 95-109. 22 Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy 1849 után főként az emigráns Kossuth képviselte ezt, illetve itthon — a hazatérése és öngyilkossága közti időszakban — Teleki László vált az álláspont reprezentánsává.
