Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Congdon; Lee: Seeing Red - Hungárián Intellectuals in Exile and the Challenge of Communism (Ism.: Gantner Brigitta Eszter) 1002

1005 TÖRTÉNETI IRODALOM Sajnos e kérdéskör részletesebb tárgyalása elmaradt a könyvből, noha pontosan a Nyugat-Európában maradt magyar baloldaliak kialakuló antikommunizmusában játszott meghatározó szerepet a perifériára szorulás, a kirekesztettség tudata. így a további fejezetekben ismét az egyes emigránsok háború utáni sorsát, elsősorban Koestlerét elemzi Congdon. A második világháborút követő kelet-európai események, a Szovjetunió gyarmatépítő politikája, a hidegháború kezdete sem rengették meg alapjaiban a kommunizmusba vetett hitet. így nem véletlen, hogy Koestler marxizmust bíráló írásai nagy felháborodást váltottak ki a nyugat-európai kommunisták körében, különösen Franciaországban. Koestler még sevillai bebörtönözése idején szakított a kommunizmussal. Ebből az élményéből is táplálkozó műve, a „Darkness at Noon" 1945-ben jelent meg franciául, hatalmas vihart kavarva. Az első tíz évben 420 000 példány fogyott el belőle, igaz, a kommunisták csak azért vették meg, hogy minél többet megsemmisítsenek belőle. Koestler antikommunizmusához szorosan kapcsolódott a harmadik világháborútól való félelme. Úgy tűnt számára, a „nyugat" minden értékével együtt visszaszorult a világ politikai színpadáról. Pesszimizmusa és elkeseredettsége folyton nőtt, így 1955-ben úgy döntött, végleg visszavonul a politikától. Érdeklődése a kultúra, az intellektuális szabadság kérdése felé fordult és éppen ezért az 1950-ben Nyugat-Berlinben a kulturális szabadságért rendezett kongresszuson már meghatározó szerepet játszott. Többnyire volt kommunista értelmiségiek, Ruth Fischer, Franz Borkenau, Koestler szervezték ezt a Benedetto Croce, Karl Jaspers, Bertrand Russell fémjelezte tanácskozást, melyen körülbelül 100 író, művész, tudós vett részt. A konferencián, mint egy tablón, úgy gyűltek össze azok az értelmiségiek, akik éppen kommunista múltjuk következtében aggódtak a kultúra szabadságáért. Aggodalmaik — így a Koestler beszédében is megfogalmazott gondolatok (1950 június 26-án) a sztálinizmusról, a kommunizmusban rejlő veszélyekről, a harmadik világháború réméről —, a semmibe foszlottak. Koestler egyértelmű választásra szólította fel a nyugati értelmiséget: vagy a kommunizmus diktatúrája vagy a relatív szabadság mellett foglaljanak állást. Ugyanakkor azt is szorgalmazta, hogy a kongresszus egyfajta állandó szervezetté alakulva folytassa tevékenységét: adjon ki újságot, szervezzen összejöveteleket, melyeken keresztül terjesztheti az intellektuális szabadság gondolatát és követelményét. 1952-ben Koestler helyét — az ő javaslatára — a szervező bizottság élén Polányi Mihály vette át. Polányinak és társának, Nyikolai Nabokovnak sikerült egy-két év alatt tekintélyes szervezetet felépíteni. A következő kongresszust Hamburgban rendezték Polányi elnökletével. Ezen a kongreszszuson Polányi egyértelműen megfogalmazta a szervezet célját: a nyugat-európai liberalizmus új alapokra helyezését. Polányi a tudomány szabadságából indult ki, melyet analógnak látott a társadalmi szabadsággal. Éppen ezért három alapfeladatot határozott meg: nyilvánosság elé tárni az intellektuális szabadságnak a totaütariánus rezsimekben való elnyomását, a tudományos szabadságot veszélyeztető jelenségek vizsgálatát nyugaton, és a szabadság füozófiai alapjainak a tisztázását. Ha arra gondolunk, hogy Polányi Mihály, aki a 30-as években a kommunizmus és a tudomány egységét hirdette, testvérével együtt a Galilei-kör egyik legfőbb szervezőjeként volt ismert az I. világháború előtti Magyarországon, akkor joggal vetődik fel a kérdés: hogyan jutott el Polányi a kommunizmustól a liberalizmushoz, melynek megújhodását a kereszténység moráljához való viszszatérésben látta. Milyen állomások jelezték szellemi útját? Mindez azonban a könyvben megválaszolatlanul marad. Mindenesetre az bizonyos, hogy 1956-ban Polányi Mihály is azok közé tartozott, akik hittek abban, az 1956-os forradalommal az emberiség maga mögött hagyta a nihilizmus (kommunizmus) sötétségét. Az 1956-os forradalom után Angliába került (volt) kommunista menekültek új típust jelentettek a baloldali emigránsok történetében. A sztálinista Magyarország eltorzulását saját bői-ükön megtapasztalok, akik közül jó néhányan aktívan részt vettek a rendszer létrejöttében, súlyos személyes válságon átjutottak el az antikommunizmusig, míg a korábban Nyugat-Európába emigráltak jelentős hányada „spekulatív" úton jutott el a kommunizmus tagadásáig. Az előbbi esetre a legérdekesebb, ugyanakkor reprezentatív példaként említhetjük Lakatos Imrét, akinek életét az 1956-os emigrációt bemutató fejezetben Lee Congdon részletesen tárgyalja. Lakatos Imre a prototípusa volt annak a zsidó, kispolgári körből származó kommunistának, aki már fiatal korában mintaszerű elvtárs, és túlélve a világháborút, magas pozíciókat betöltve hirtelen „zuhant" a börtön mélyére, ahol a kommunizmusba vetett hitét még a kínzások ellenére is megőrizte. Lakatos Lipsitz Imreként született Debrecenben 1922-ben. A debreceni egyetemen matematikát, fizikát és filozófiát tanult, ahol megszervezte az első marxista-csoportot. Házasságot kötött Révész Évával egy, a kommunista „elithez" tartozó elvtárs lányával. 1944 októbere után Lakatos Erdélyben bujkált, majd Budapest felszabadulásának hírére azonnal a fővárosba indult.