Századok – 2002
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Kossuth Lajos egy ismeretlen napló tükrében. Hiúság megszállottja vagy emberarcú Robespierre? IV/881
894 MISKOLCZY AMBRUS „Uraim egy emlékmondást! Medius terminusok ronták meg a világot. A legelső medius terminus, amit a legelső asszonynak a paradicsomi kígyó mondott, hozá a legelső rosszat a világra. Azért most és ezentúl emlékezzetek meg; s a medius terminust kerüljétek inkább mint a dühös ebet és mérges kígyót!"36 Gyulay Lajost korábban is taszította a medius terminus: a középút. Kölcsey naplója — amelyet gondosan jegyzetelt — csak megerősítette ebben, és az idézett rész egyben jelzi, hogy a liberális ellenzékiek jelentős része tartott a kompromiszszumoktól, mert úgy érezte, ráfizetett, és ezért nem lehet középutas politikával becsületes alkut kötni. Maga Kossuth is szenvedett attól, hogy elvei ellenében kellett állást foglalnia, és ilyenkor panaszkodott, amiért Széchenyi naivnak minősítette. Gyulay megengedhette magának, hogy ilyenféle naivitástól ment legyen. Élvezhette a felelősség felelőtlenségét. Ugyanakkor Gyulay politikája részben a magyar Gironde politikája. Azok a birtokosok vagy értelmiségiek, akik beleélték magukat a nagylelkűség mítoszába, de tartottak a társadalmi radikalizmustól, önnön szabadságuk korlátozásától — ösztönösen vagy számításból — úgy akarták uralni és kiszámíthatóvá tenni a forradalmat, hogy olykor rálicitáltak azokra, akiknek radikalizmusától féltek. A rálicitálás technikája, a forradalmi képmutatás és a forradalmi üldöztetési félelem a demokratikus kultúra jelenségei és tünetei. A lényeg: a kemény harc az általános akarat, a népakarat képviseletéért. Lamartine könyve ezt a világot jelenítette meg. Nélküle is lett volna a francia példához oly sokban kapcsolódó politikai élet Magyarországon. De hatására kifinomultabb és összetettebb lett a politikai élet és annak intellektualizmusa. A magyar világ paradox módon közelebb került a nagy francia forradalom politikai kultűrájához, mint maga a kortárs francia. 1848-ban ugyanis Franciaországban a forradalom — 1789-1794-i mércével mérve — visszarendeződésnek bizonyult. Miután kikiáltották a köztársaságot, és ezzel egyik napról a másikra elérték azt, amit a nagy francia forradalom oly keserves vajúdás után tudott csak elérni, a nagy dilemma az lett, hogy miként lehet a jogállam követelményét olyan szociális vívmányokkal párosítani, amelyekkel enyhíthető a munkásság nyomora és megelőzhető a tömegek lázadása; más szóval: hogyan lehet feloldani szabadság és egyenlőség dilemmáját? a tőke és a munka — sokak számára kibékíthetetlennek tetsző — ellentétét?37 A nagy félelem az lett, hogy ennek nyomán az események a nagy francia forradalom forgatókönyve szerint peregnek. Párizsban június 23-án egyes ún. liberálisok kiprovokálták az utca lázadását, hogy elmondhassák, eljött az anarchia és a rend harcának kora. Cavaignac hadügyminiszter, ha — állítólag — sírva is, de kegyetlenül leverte a felkelést.3 8 A proletáriátusban a jövőt dicsőítő Marx és a proletároktól viszolygó Tocqueville számára osztályharc volt ez a javából.3 9 A jűniusi katasztrófát előre sejtő történetíró Jules Michelet nem minősítette, csak elborzadt a megtorlás kegyetlenségének hallatára. Mintha érezte volna, mennyire sémákba foglalhatatlan a polgárháború. Hiszen a felkelők között a munkások mellett értelmiségi, lecsúszott 36 Kölcsey Ferenc: Országgyűlési napló. Szerk. VÖlgyesi Orsolya. Bp. 2000. 204. 37 François Furet: Un itinéraire intellectuel. Paris, 1999. 248. 38 Maxime du Camp: Souvenirs de l'année de 1848. Paris - Genève. 1979. 301. 39 Alexis de Tocqueville: Souvenirs. Paris, 1978. 213.
