Századok – 2002
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Kossuth Lajos egy ismeretlen napló tükrében. Hiúság megszállottja vagy emberarcú Robespierre? IV/881
886 MISKOLCZY AMBRUS Ma azt mondanánk, hogy ez okos kompromisszumos fordulat. Csakhogy akinek nem tetszik a kompromisszum, kihívás és sértés. Akkor így is hatott. Az údvari és birodalmi vezető körök némi tettetett naivitással valamiféle olyan jelenetet vártak volna, mint amilyet 1740-ben Pozsonyban a diéta rendezett, amikor a nemes követek oly lelkesen ajánlották életüket és vérüket. Széchenyi, hogy mentse a menthetőt 1848. július 4-én olyan országgyűlési beszédet fontolgatott, amelyben ki is mondta volna: „Életünkkel és vérünkkel a dinasztia mellé!" És azt javasolta volna, hogy a horvátokkal versenyt fusson az ország a birodalom ellenfeleinek megtörésében, ugyanakkor a birodalmat már konföderációként képzelte el.1 9 Mindezt nem mondta el a nyilvánosság előtt. Realitása sem lett volna, mert „fent" ellenforradalomra készültek, amelynek a katonai vezetés lett a motorja, és nagy előkészítője a horvát bán, Jellacic, aki nemsokára nyíltan követelte, hogy a hadügyek és pénzügyek terén csak az osztrák kormányzat rendelkezzék, mint az uralkodói akarat kivitelezője. A magyar radikálisok éppen ezt jelezték előre. Sajtójuk — amelyet maga Gyulay is olykor kedvelt — úgy támadta a kormányt, mintha az a reakció szövetségese lenne, és a régi bűnösnek hirdetett táblabíró politikát folytatná. A legilletékesebbet — a Marczius Tizenötödike szerkesztőjét — Pálffy Albertet idézzük, pontosabban az ő önéletrajzi elemekben gazdag regényét, melyet már lehiggadva öntött formába, kissé bagatellizálva a radikális politika jelentőségét, és azt, hogy mennyi méltánytalan sértéssel bombázták azokat, akiket tiszteltek, irigyeltek, viszont nem tudtak ellenállni a modern demokratikus kultúra nagy léhetőségének, a rálicitálás kísértésének. Idézzük azért is, hogy majd Gyulay helyzetelemzésével szembesítsük. „De — elmélkedik Pálffy Albert — a mi 1848 előtti politikusaink, mint egy régi rendszer iskolájának tanítványai, főleg nyugalmat szerető doctrinaire-ek voltak. Szemők előtt lebegett ugyan a centralizáció, a néptől választott parlament, a felelős minisztérium, szabad sajtó, jogegyenlőség és közös teherviselés: de a tapasztalásokból okulva, azt hitték, hogy ha jól is megy dolga a magyarnak, mind e kívánalmak legkorábban 1850 körül válhatnak testté, vérré és kézzel fogható valósággá. Hitték és vallották, hogy amint a természetben, úgy a politikában is valamely időelőtti 'saltus' lehetetlenség, képtelenség." Ennek rögtön ellentmond a folytatás, az, hogy az imigyen elmarasztalt emberek 1848 tavaszán oly hatékonyan cselekedtek, és törvényekbe foglalták a forradalom követeléseit: „Meglehet, kissé elhamarkodva történhetett, hogy a nemzet még nem volt rá teljesen elkészülve; de meg kellett ragadni az ily ritkán kínálkozó alkalmat, s az ellenzék vezérei egészen saját egyéni ízlésök szerint, legyőzhetetlen korlátokat nem találva, szabadon diktálhatták a paragrafusokat s a miniszterek komoly elhatározottsággal vállalkoztak az új törvény teljes érvényesítésére a gyakorlati életben. [...] Senki sem kételkedett, hogy most századok tartamára számított rendszer jött létre, melyre mint szentesített törvényre a nemzet minden előfordulható körülmény között, mint dönthetetlen jogra bátran hivatkozhatik! így vélekedett még az ifjúság is, mely a természet rendje és a világtörténelem bizonysága szerint mindenütt a bekövetkezhető jövő eszméit szokta képviselni. 19 Széchenyi István válogatott művei. П. Szerk. Spira György. Bp. 1991. 479.
