Századok – 2002

Tanulmányok - Hermann Róbert: Kossuth Lajos fővezérsége IV/823

Hermann Róbert KOSSUTH LAJOS FŐVEZÉRSÉGE A Kossuth-emigráció 18 éve a szabadságharc újraindítására irányuló, megmegújuló próbálkozások története. Nem volt olyan európai konfliktus, amely hoszszabb-rövidebb ideig reményt ne ébresztett volna az emigránsok kisebb vagy nagyobb részében: a nagyhatalmi érdekek kellő kihasználása esetén, fegyverrel a kezükben térhetnek vissza Magyarországra. A történetírás utólag megállapíthatja, hogy ezeknek a reményeknek a többsége vakmerő vagy alaptalan volt, mert a nagyhatalmi érdekek sokkal bonyolultabbak és összetettebbek voltak annál, hogysem lehetővé tegyék a független Magyarország helyreállítását; ez azonban mit sem von le a kísérletek heroizmusából s a reménykedők hazafias buzgalmából. Ha valaha volt esély arra, hogy ezekből a reményekből bármi is megvalósuljon, akkor az az 1859. évi francia-piemonti - osztrák háború időszaka volt. Egy európai nagyhatalom úgy indított fegyveres akciót Ausztria ellen, hogy a nagyhatalmak többségének jóindulatú semlegességére számíthatott; s ellentétben a korábbi és a későbbi időszakokkal, a magyar emigráció akcióegysége is helyreállni látszott. A korábban külön utakon járó Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László személyében az emigráció három legmeghatározóbb és legtekintélyesebb egyénisége létrehozta a Magyar Nemzeti Igazgatóságot, s e testületnek egy-két kivétellel csaknem valamennyi jelentős emigránst sikerült a nagy cél érdekében egyesítenie. Ez az egyesítés azonban egyáltalán nem volt könnyű feladat. Az Igazgatóság három tagjának is felül kellett emelkednie korábbi ellentéteiken. Mind Klapkának, mind Telekinek megvoltak a maga sérelmei és fenntartásai Kossuthtal szemben, s nyilván az ex-kormányzó sem felejtette el, hogy sem Komárom hőse, sem a szabadságharc volt párizsi diplomatája nem volt hajlandó 1851-ben melléje állni, bár nem is léptek fel ellene olyan határozottan, mint Szemere Bertalan ex-miniszterelnök vagy Batthyány Kázmér ex-külügyminiszter. Noha az 1850-es évek elején és közepén Klapka és Teleki is a maga útját járta, nekik is rá kellett ébredniük arra, hogy Kossuth nélkül egyetlen akciójuk sem számíthat elismerésre vagy sikerre; s Kossuthnak is rá kellett jönnie arra, hogy kényszerítő eszközök híján nem játszhatja a diktátort az emigránsok fölött. Ennek a közeledési folyamatnak az egyik állomása volt Klapka és Kossuth 1859. január 17-i és 18-i találkozója. Klapka néhány nappal korábban még azt pedzegette Irányi Dánielnek, Kossuth egyik bizalmasának, hogy legjobb lenne, ha Kossuth visszavonulna, mert vele az európai udvarok „nem léphetnek még öszszeköttetésbe." Az Irányival három órán át tartó beszélgetés során Klapka — Irányi közléseinek hatására — kijelentette, „igen örülne, ha az udvarok" Kossuthtal „értekezésbe bocsátkozni akarnának"; mire Irányi — Klapka jó piemonti