Századok – 2002
Folyóiratszemle - Rozental I. Sz.: A szabadkőművesek és a politikai ellenzék egyesítésének kísérletei a XX. sz. eleji Oroszországban III/722
724 FOLYÓIRATSZEMLE Schattowsky, Ralf NÉMET-LENGYEL KISEBBSÉGI VISZÁLY AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ UTÁN A weimari Németország és Lengyelország konfliktusokkal terhelt szomszédságát a kortársak a sorsszerűséggel, az elkerülhetetlenséggel magyarázták, e kapcsolat jellegét azonban a versailles-i békeszerződés is döntően befolyásolta. A problémák nagy része a kisebbségi kérdés köré csoportosult, így a lengyel-német viszály európai üggyé vált. Az I. világháború utáni Európában, a hagyományos közép-kelet-európai nagyhatalmak szétesése és az új államok keletkezése után középpontba kerültek a kisebbségek. Az elméleti viták gyakorlati eredményeképp született egy kisebbségvédelmi szerződés és a Népszövetség keretein belül létrehoztak egy kisebbségvédelmi titkárságot. A kisebbségi jogok európai aktualitása így lehetővé tette, hogy a német-lengyel konfliktus nemzetközi kérdéssé váljon és hogy magasabb szintű fórumok hozzanak döntést egy-egy kérdésben. A német-lengyel viszály alapját a Lengyelországhoz csatolt keleti területek német lakossága képezte. Németország Lengyelországgal szembeni politikájának alapjait ez az újonnan létrejött kisebbség határozta meg. Ez a politika a lengyelországi németek védelmére törekedett, a magántulajdon likvidálásának megakadályozására, és az opció jogának ki terjesztésére azok számára is, akik 1908. január 1-je után vándoroltak be. A versailles-i békeszerződés 91/1 cikkelye kimondta, hogy azok a németek, akik 1908 január 1-е után vándoroltak be az egykori keletporosz területekre, nem kapnak automatikusan lengyel állampolgárságot, mivel letelepedésük nem természetes folyamat, hanem a germanizáció következménye. 1908 azért fontos dátum, mert a porosz tartományi gyűlés ekkor szavazta meg a lengyel földek kisajátítására vonatkozó törvényt. Az 1908 után letelepedett németek így csak kivételes esetekben lehettek lengyel állampolgárok és az opció jogát sem kapták meg, ez pedig a likvidálás és a visszavándorlás veszélyét hordozta magában. A likvidálást a lengyel államnak a versailles-i békeszerződés 92/4 és 297-es cikkelye tette lehetővé, ez viszont katasztrófát jelentett volna a német kisebbségi politikára, amely minden áron meg akarta akadályozni a lengyelországi németek visszatérését. Lengyelország is fontosnak tartotta a nemzetiségi kérdést, főleg azért, mert multinacionális jellege ellenére az egységes nemzetállamot tekintette ideálisnak. A nyugati területeket mind gazdasági, mind politikai szempontból kiemelt fontosságúnak nyilvánították, így a német kérdés állandóan a lengyel politikai élet középpontjában állt. A békeszerződések nem könnyítették meg a két állam dolgát: ellentmondásosságukkal rendkívül sokféle magyarázatot, értelmezést tettek lehetővé és az utolsó pillanatokban is változtattak az egyes cikkelyeken. A lengyel „lobby" hatására így született meg az a határozat, amely szerint a lengyel állam kárpótlás gyanánt magántulajdont is likvidálhatott a hozzácsatolt területeken. A német „lobby" viszont ennek hatására elérte, hogy az opció jogát az 1908 előtt bevándoroltakra terjesztették ki az eredeti 1886-as dátum helyett. A német kormány 1920 februárjában a párizsi békekonferenciát is tájékoztatta az optánskérdésről és felhívta az ott jelenlévők figyelmét a probléma súlyosságára. Ezt a lépést, vagyis az optánskérdés nemzetközi fórum elé terjesztését két dolog indokolta ill. sürgette. Az egyik az elcsatolt területek németségének türelmetlensége, zúgolódása, a másik pedig a lengyel állam által kilátásba helyezett likvidálás volt. A két fél tovább próbálkozott a tárgyalással, de nem sikerült megoldást találniuk, a problémák pedig egyre jobban halmozódtak. Lengyelországban a politikai válságok, a gyakori kormányváltások anakronisztikussá változtatták a külpolitikát, pedig az 1920-as csehszlovák-lengyel gazdasági szerződések, amelyekben az opciót is szabályozták, arra ösztönözték a németeket, hogy még jobban sürgessék az optánskérdés megoldását. Azok a németek, akik a német állampolgárságot választották, jogilag rendezetlen helyzetbe kerültek, az 1908 után bevándoroltak helyzete pedig még rosszabb volt, hiszen őket Németország optánsnak tekintette, Lengyelország viszont nem. Óriási riadalmat okozott Németországban a vártnál nagyobb menekülthullám, amelynek elindításában szerepet játszottak a lengyel hatóságok túlkapásai, kegyetlenkedései. 1921-től Varsó megkezdte a likvidálást: a békeszerződés egy cikkelyére hivatkozva, először a kincstári birtokok bérlőit szólította fel a távozásra, majd ezután a telepesek következtek. Németország panaszaival végül is a Népszövetséghez fordult — a likvidálást az optánsjog megsértésének minősítette, hiszen az 1908 után érkezett telepeseket is optánsnak tekintette. A Népszövetség a likvidálás időpontját későbbre helyezte, ezt azonban Lengyelország nem fogadta el. 1922 januárjában lejárt az opció határideje — ez a veszélyhelyzet ideiglenesen felgyorsította a tárgyalásokat. A német hatóságok 1921 decemberében szabályozták az optánsügyet:
