Századok – 2002

Folyóiratszemle - Rozental I. Sz.: A szabadkőművesek és a politikai ellenzék egyesítésének kísérletei a XX. sz. eleji Oroszországban III/722

FOLYÓIRATSZEMLE 723 alisták közül a frakciókon kívüli szociáldemok­raták és a mellettük álló értelmiség soraiból ke­rültek ki. Figyelemre méltó, hogy mind a prog­resszivista dumai páholy tagja, I. N. Jefremov, mind a pártonkívüli szocialista Je. D. Kuszkova és Sz. N. Prokopovics abban látta a szabadkő­művesség lényegét, hogy így egyfajta „szellemi közösség" és etikai jellegű tevékenység valósul­hat meg. 1908 májusában Obnyinszkij Párizsban találkozott Plehanowal és PI. Dannal és közölte velük, hogy Moszkvában kormányellenes plat­formon és az egységes cselekvés érdekében több párt és politikai irányzat képviselőiből megala­kult egy kör. Plehanovék — noha rokonszenvez­tek az egység eszméjével — Obnyinszkijjel szem­ben csak egy véleménycserére alapozódott klubot támogattak. Obnyinszkij és társai már ekkor közel álltak a szabadkőművességhez, azonban még 1913-ban is megpróbálták bevonni a balol­dali pártokat „az egyesült ellenzékbe". 1912-ben M. Gorkij próbálta meg — egyébként sikertele­nül — pártonkívüli orgánumként újjászervezni a pétervári Kortárs (Szovremennyik) folyóiratot. Rozental rámutat, hogy a bolsevikok és a szabadkőművesek viszonya máig tisztázatlan. A legtartalmasabb forrás erről I. I. Szkvorcov-Sztyepanov Leninnel folytatott levelezése a prog­resszivista A. I. Konovalov által szervezett 1914 tavaszi liberális-szocialista tanácskozásokról. A megbeszélések célja az ellenzéki pártok kormány­ellenes tevékenységének koordinálása volt „a fel­ülről jövő fordulat" megakadályozása és az al­kotmányvédelem elősegítése érdekében. Valójá­ban, mint Rozental rámutat, a korábbi kadet és \ liberális progresszivista taktikáról volt szó. A mensevikek most csak azt kötötték ki, hogy a tanácskozások témája a politikai cselekvés le­gyen. Rozental utal rá, hogy 1972-ben VI. Sztar­cev kiemelte, hogy Konovalov a tanácskozást a sza­badkőműves vezető szervek direktívája alapján szervezte meg, de nem bizonyította ezt, ami a ké­sőbbiekben a közvetlen és közvetett résztvevőkkel kapcsolatban félreértésekre vezetett és felnagyí­tották a szabadkőműves mozgalom lehetőségeit. Valójában Konovalovéknak szükségük volt a ra­dikálisok támogatására, Leninék pedig a liberá­lisok aktívabb politikai lépéseire számítottak. Rozental több forrás (pl. Sz. P Melgunov naplója és V V Vereszajev visszaemlékezései) a­lapján rekonstruálja, hogy a bolsevikok közül kik, mikor és milyen körülmények között kerül­tek a szabadkőművesek közé. Szkvorcov-Sztye­panov már az első világháború előtt kapcsolatban állt a liberálisokkal. 1904 végén pl. részt vett a P A. Maklakov lakásán Moszkvában tartott el­lenzéki tanácskozáson. 1910 őszén a progresz­szivista Konovalov és a bolsevik Szkvorcov (tehát még 1915. évi szabadkőműves páholyba való fel­vétele előtt) személyesen is találkoztak. Ezután 1914. márc. 3-4-én zajlottak le az ún. „konova­lovi tanácskozások". Rozental bemutatja milyen baloldali liberális és szociáldemokrata politiku­sok és hozzájuk közelálló értelmiségiek vettek rajta részt. A megbeszélésen bírálták a dumabeli kadet frakciót és rámutattak, hogy az ellenzék gyengeségét a nemzeti és a pártviszályok okoz­zák. Konovalov tervet dolgozott ki, hogy a bal­oldali pártokkal gyakoroljanak nyomást a kor­mányra, ami egybeesett a pétervári kadetok bal­szárnya és egyes szabadkőművesek nézeteivel. Megjegyzendő, hogy a különböző szociáldemok­rata irányzatok és a progresszivisták képviselő­inél felmerült a párt- és sajtósegélyezés kérdése. Az érdekegyeztetés mechanizmusának működé­sét legfőképp az éleződő szociális konfliktusok szabályozatlansága akadályozta. A vállalkozó­progresszivisták pl. nem voltak egységesek és ál­láspontjuk változott a sztrájkokkal kapcsolatos elbocsátások megítélésében. A tanácskozást ko­ordináló Információs Bizottság munkája azután szakadt meg, hogy a progresszivista képviselők egy része a Dumában 1914. ápr. 22-én az obstruáló baloldaliak kizárására szavazott. Rozental joggal mutat rá arra, hogy a különböző pártállású sza­badkőműveseknél a pártokhoz való kötődés sok­kal erősebb volt, mint a „szabadkőműves szá­lak". Lásd pl. Ny. Csheidzének „a morális tö­kéletesedéssel" kapcsolatos szkepticizmusát. A szabadkőművesség egyedüli kimagasló eredménye az 1917 februárja utáni hatalom gyors kiépülése volt. 20. sz. eleji alakjában a párt­közi kapcsolatok többféle megközelítéseit láthat­tuk, de az értelmiségi csoportok ideológiai és ma­gatartásbeli különbségeit nem sikerült összee­gyeztetni. A célok közül a minimálisát (a köl­csönös tájékoztatást) sikerült csak elérni, az egy­más iránti bizalmat és a cselekvések koordiná­lását viszont nem. Az eredeti szabadkőműves eszmék a kadetok és a szociáldemokraták több­ségének nem feleltek meg. A hatalom aszerint reagált fellépéseikre, hogy az a párt, amihez tar­toztak mennyiben veszélyeztette a rendszert; azaz a szabadkőművességgel mint önálló ténye­zővel nem számoltak. A monarchia bukása utáni években egyes szabadkőműves-szocialisták indi­viduálisan még tovább ténykedtek, de a mozga­lom újjászervezésére már nem történt kísérlet. Ez már túl késői lett volna, míg a mozgalom 1917 előtti szakasza „túl korainak" bizonyult. Voproszi Isztorii, 2000. 2. 52-67. o. K.J.

Next

/
Thumbnails
Contents