Századok – 2002

Folyóiratszemle - Rozental I. Sz.: A szabadkőművesek és a politikai ellenzék egyesítésének kísérletei a XX. sz. eleji Oroszországban III/722

722 FOLYÓIRATSZEMLE nebb volt. Míg Nagy-Britannia hadikiadásai a 19. sz. elején és közepén költségvetése közel felét tették ki, addig Oroszországnál ezek a krími háború és az 1877-78-as orosz-török háború idején meghaladták az éves büdzsé 100%-át. A termelés és annak megfelelően az állami bevételek alacsony szintje volt az orosz pénzügyi válságok oka. A birodalom lakosai három-hatszor kevesebb éves jövedelemmel rendelkeztek, mint a vezető nyugati hatalmak polgárai. Miután Oroszország nagyhatalmi (katonai) státuszához képest csak korlátozott gazdasági erőforrásokkal rendelkezett, fenntartása maximális Financiális erőfeszítéseket, s végső soron állandó válságokat gerjesztett. Voproszi Isztorii, 2001. 2. sz. 32^i5. o. K.J. Rozental, I. Sz. A SZABADKŐMŰVESEK ÉS A POLITIKAI ELLENZÉK EGYESÍTÉSÉNEK KÍSÉRLETEI A XX. SZ. ELEJI OROSZORSZÁGBAN Az oroszországi titkos társaságok 1822. évi betiltása után 1906-ot követően felmerült a szabadkőműves-páholyok újjászervezésének gondolata. Mintegy válasz volt ez a kormányzat megtorló intézkedéseire és az akkori történeti évfordulók révén a hagyományos értékeket preferáló politikájára. A politikai aktivitás csökkenésekor a szabadkőművesség megjelenése a társadalom liberális típusú konszolidációját helyezte előtérbe. Rozental rámutat, hogy a témával kapcsolatos kútfők bonyolult forráskritikai kérdéseket vetnek fel. A mozgalom kiemelkedő személyiségeinek sorsán és motiváltságán jól megítélhető a szabadkőművesség és a politikai pártok viszonya. A vélemények erről azonban elég nagy szóródást mutatnak. Pl. В. I. Nyikolajevszkij a mozgalom történetében megkülönböztet egy 1909 előtti kispolgári és egy azt követő politikai kvázi-szabadkőműves szakaszt. Ezzel szemben Rozental felsorolja azokat a szabadkőműveseket, akiket tevékenységük alapján már az első időszakban sem tekinthetünk pártok feletti személyiségeknek. így M. M. Kovalevszkij és Sz. D. Uruszov a Demokratikus Reformok Pártja vezetője, ill. tagja volt. Velük szemben pl. V P Obnyinszkij a kadetok balszárnyához tartozó (a vezetést bíráló), köztársasági érzelmű közéleti személyiségként tevékenykedett. Több liberális önkritikusan értékelte ellenzéki pártbeli tagságát. A ,,Felszabadítás"-páholy kadet résztvevői legfőbb feladatuknak a politikai harc erőszakmentes formáinak megalkotását tartották. Elégedetlenek voltak a pártokon belüli és a pártok közötti konfrontálódással járó politizálással. A szabadkőművesek életrajzi adataiból kitűnik, hogy a mozgalom 20. sz. eleji újjászületése kapcsolatban állt a pártokbeli (pl. a türelmetlenséggel összefüggő) negatív tapasztalatokkal. így ez az újjászerveződés nem a távoli múlthoz való visszatérést jelentette számukra, hanem az igazi testvériség és a különböző politikai nézetek hívei együttműködésének kialakítását. A szabadkőműves-hagyományokhoz fordulva a liberálisok a további szétforgácsolódást akarták mérsékelni. így az új szabadkőművességet nem pártok feletti szervezetként kell értelmeznünk, hanem olyanként, amivel az orosz társadalomban a kompromisszumokat próbálták meghonosítani. Obnyinszkij pl. rámutatott, hogy az ellenzék egyesítése elősegítheti a régi rend feletti megrázkódtatások nélküli győzelmet. Nyikolajevszkij szerint a szabadkőművesek közé azok léptek, akik felismerték a pártok közötti kapcsolatok és (ugyan eltérő utakon, de) Oroszország jogállammá való átalakítása szükségességét. A liberális erők összefogását hirdették a progresszivisták, akik először nem az egységes párt létrehozásán, hanem mint a IV Állami Duma választási kampánya mutatta, választási szövetségek kialakításán munkálkodtak. A moszkvai kadetoknál visszhangra is talált ez az elgondolás. Ugyanakkor az amorf jellegű progresszivista ideológia Rozental szerint akadályozta a liberálisokkal való közös fellépést. Egy ideig a progresszivisták fontosabbnak tartották a saját programnál az egyéni nézetek iránti toleranciát. A tanulmány írója kiemeli, hogy ez a progreszszivizmus jellemzésekor ugyanolyan fontos, mint a történészek által hangsúlyozott versengésük a kadetokkal és polgári párttá alakulásuk. 1912 végén a Progresszív Párt megalakulása nem jelentette a különböző ellenzéki erők közti „kezdeti hídverés" elutasítását, a párt vezető szervei összetétele alapján nem beszélhetünk a többi liberális párttól való kardinális eltérésről sem. 1912-ben a kadet vezetés — elismerve a progreszszivisták helyi befolyását — a választási együttműködés tárgyalásakor mégis tartott attól, hogy pártjuk ezáltal elvesztheti önállóságát. Legnehezebbnek bizonyult a szocialistákhoz való közeledés útjainak a megtalálása. A progresszivisták mellett több kadet szabadkőműves is reménykedett a bolsevikok és a mensevikek kibékülésében. Végül is ez nem történt meg. Ugyanakkor Leninnek és híveinek nem sikerült azonnal megtörni a szociáldemokraták „megbékélési hajlandóságát", amelyek konkrét tervekben is kifejeződtek. Az ellenzék egyesítésében a legaktívabbak a szabadkőműves-szoci-