Századok – 2002

Történeti irodalom - Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet (Ism.: Veszprémi László) III/700

701 TÖRTÉNETI IRODALOM mánykötetben (Bp. 1939. A Magyar Szemle Könyvei, 14). Miskolczy Ambrus kötete természetesen az említett szerzők munkásságának sokkal tágabb szeletét vonja be elemzésébe. így lép elénk a kötet lapjain Eckhardt „A francia szellem"-e (Bp. 1938. A Magyar Szemle Könyvei, 15), Zolnai „Nyelv és stílusa" (Bp. 1957), továbbá Babits, Szekfű és Zolnai megannyi további írása. Elemzéseit a kortárs írók és gondolkodók, pl. Hamvas Béla, Honti János, Kerényi Károly, Radnóti Miklós, Szerb Antal vagy éppen Thienemann Tivadar hosszabb-rövidebb színrelépésével teszi még meggyőzőbbé. A kötet tulajdonképpeni tárgya, a „Mi a magyar?" aktualitását nemcsak a könyv megjelenésének időpontja (1939), valamint a könyv reprintje (1992) látszik igazolni, hanem a magyar értelmiség máig nyugvópontra nem jutott igazság- vagy éppen bűnbakkeresése az 1919 és 1945 közötti időszak vonatkozásában. A kötetet el lehetne intézni a tömör és sematikus ítélettel: „sok kitűnő szerző rossz könyve" (23.o.), de ez rendkívül igazságtalan és méltánytalan lenne. A tanulmányok többsége igényes, európai látókörből szembesül a nemzetkarakterológiai megközelítés korlátaival (lehetetlenségével?), s egyáltalán nem kirekesztő szellemben íródott, s ellenálltak a kötet címében implicite ott rejtőzködő „Ki nem magyar?" kérdésfeltevés csábításának. A szerteágazó szakmai, erkölcsi, világnézeti problémakörből Miskolczy Ambrus azt igyekszik körüljárni, hogy mit ért a magyar reformkonzervativizmus relatív és szelektív szembenállása a totalitárianus tendenciákkal és erőkkel, az antiszemitizmussal és a különböző alapállásból induló, de egyaránt kirekesztő (hígmagyar, jöttmagyar stb.") világképekkel. A magyar „Mephiszto-problematika", a „cinkosság" határai felöli tájékozódásnak egyik lényegi értelmezési kísérlete hogy vajon ma is vállalható érték-e a „korlátozott és szelektív antiszemitizmus", a „filológiai ellenállás", a kéziratvariánsokban tetten érhető és testet öltő fokozatos, mindegyik elemzett szerző esetében egyre határozottabb szembefordulás a radikalizálódó jobboldallal. Az egymást követő fejtegetések, amivel részben a Századok 1998 hatodik számában (1263-1304. old.) már megismerkedhettünk, azt sugallják, hogy a fenti kérdésre a Szerzőnek határozott igen a válasza. Az elemzésekben olyan jelentős, talán nem túlzás szellemi nagyságok gondolataival szembesülünk, akik számára szakma és erkölcs egybeesett, akik számára egy jelző, vagy egy félmondat cseréjének súlya volt: röviden vállalták és képviselték a filológia felelősségét, hittek annak erejében. Válóban, 1939-re a „Mi a magyar?" egyszerre vált időszerűvé és avíttá. A kötet pikantériája, hogy azon neobarokk világkép mellett és részben vele szemben íródott, amelynek éppen a kötet szerkesztője vetette el a „Három nemzedék"-ben több ponton ekkor már megkérdőjeleződő, a magyar tragédiát faji-nemzetiségi okokra visszavezető, ekkora világlátássá merevedő gondolatrendszerének magvait. Maga a mű kétségtelenül egyenetlen, a napi politikai petárdáknak és rakétáknak a korabeli eget elborító áradatában talán még, miként Szűcs Jenő sommásan értékelte, egyes írásai gyengének is tekinthetők. Ám éppen a politikai és szellemtörténeti korabeli kontextus, a megállapítások és állásfoglalások metapolitikai helyiértéke az, ami az 1939-es kötetet elemzésre méltóvá teszi, a kétségen felül illusztris szerzőgárda névsora mellett. Egyetérthetünk a Szerzővel, hogy a két legjelentősebb tanulmány szerzője, kétségkívül Szekfű (A magyar jellem történelmünkben) és Babits (A magyar jellemről), miként a két legtárgyszerűbbé Eckhardté (A magyarság külföldi arcképe) és Zolnaié (A magyar stílus). Eckhardt parádés fejtegetésekben követi végig az európai irodalom magyarságképét, Zolnai pedig a nép-fajjal szemben a reformkonzervatív és szellemtörténeti hagyományokat képviselve elsősorban a nyelvben kifejeződő magyar szellemi hagyományban vélik megtalálni a választ. A politikai kijózanodás a harmincas években éppen Szekfűnél a leglátványosabb, de Zolnai írásaiban is szépen dokumentálható. Éppen ezért a mű a korabeli reformkonzervativizmus „nagyságának" és „korlátainak/nyomorúságának" megtestesítője. Az egyes tanulmányok rejtett humanista üzenete, s a vállalkozás egészét jellemző sokszínűség ebben a felfogásban nyer kiemelt jelentőséget (105.o.). A Szerző külön, részletes elemzéseket szentelt a kötet alcímében szereplő tudósoknak. Frappáns idézetek olvashatunk arról, hogy miként azonosul a nyelv befogadó képessége a nemzeti befogadó kézséggel Zolnainál:" Már fajunk is nyílt faj, s az idegent egy évezreden át vendégszeretettel ölelte magába" (121.o.). A babitsi .jogvédelem", az „alkotmány tisztelete", a „történeti-földrajzi keret" kultuszának emlegetése már csak szerény pótléknak tekinthető a náci mítoszok kategorikus elvetése mellett. Magának Szekfű szellemi alakulásában is, amit ma fejlődésnek értelmezünk, fontos e mű, hiszen mint Miskolczy írja, ugyan „még nem tudott megszabadulnia a „Három nemzedék" szelektív antiszemitizmusától, de már nem is merült el abban" (131.0.). Az út egyik fontos következő állomása majd a kurzus által mellőzött nagy pályatárs, Marczali Henrik 1943-as temetésén mondott beszéde, amelyben értékeli annak zsidóságát, sőt odáig megy, hogy „magyarnak született, s asszimilációra nem volt tehát szüksége".