Századok – 2002

Történeti irodalom - Scheuermann Martin: Minderheitenschutz contra konfliktverhütung? (Ism.: Tilkovszky Loránt) III/696

699 TÖRTÉNETI IRODALOM kozással, sőt olykor még e kisebbségvédelmi rendszerből való kilépésükkel is fenyegetődztek. Azok a sorozatos megalkuvások, amelyekbe a népszövetségi kisebbségpolitika a nemzeti kisebbségek rovására belement, egyre inkább szertefoszlatta már az 1920-as évek folyamán a népszövetségi kisebbségvédelem hatékonyságába vetett, eleve elég gyenge lábon álló hitet, s az 1930-as években azon anyaországok politikája jutott döntő szerephez, amelyek — kimondatlanul vagy ki is mondva — erőteljes beavatkozási jogot vindikáltak maguknak kisebbségi sorsra juttatott néprészeik védelmében, s ebbéli törekvéseiket a versaille-i-trianoni békerendszert megbontó revíziós politikájuk szolgálatába állították. A Népszövetséghez kisebbségi ügyekben benyújtott panaszbeadványok a titkárság kisebbségi szekciójához kerültek, ahol a referensek (köztük a dán Rosting) véleményezései alapján a szekció igazgatója, a norvég Colban majd a spanyol Azcarate tett előterjesztést arra vonatkozóan, hogy alkalmas-e az ügy hármasbizottság általi kivizsgáltatására. Minden ilyen ügyben egy-egy külön e célra összeállított hármasbizottság járt el, amelynek elnöki tisztjét a Népszövetség Tanácsának elnöke töltötte be, mindig maga mellé választva annak valamely két — az ügyben elfogulatlannak tekinthető — tagját. Ezek a hármasbizottságok arra törekedtek, hogy minél kevesebb esetben kelljen úgy határozniuk, hogy az ügy a döntésre hivatott legfőbb fórum, a csak ritkábban ülésező Népszövetség Tanácsa elé kerüljön. (Ha végülis a Népszövetség főtitkára javaslatára valamely kisebbségi ügy a Népszövetség Tanácsa napirendjére kerül, akkor azt érdemben a kisebbségi ügyek állandó rapportőrje terjeszti elő, aki — az elfogulatlanság kívánalmát ugyancsak szem előtt tartva — egyenesen tengerentúli, de a kelet-közép- és délkelet-európai nemzeti kisebbségi problémák lényegét tekintve annyira tájékozatlan, mint a beolvasztási felfogásáról hírhedtté vált brazil Mello-Franco.) A Népszövetség Tanácsa pedig igen ritkán határozott úgy, hogy az ügyet a Hágai Állandó Nemzetközi Bíróság elé utalja. Mindezek következtében tipikussá vált az ügyek nagymérvű elhúzódása, megoldás nélkül maradása, elaltatása. Míg a panaszt tevő kisebbséget a tárgyalásokba eleve nem vonták be, s ügyük állásáról sem tájékoztatták, addig a bepanaszolt kormány állásfoglalását kikérték, ellenvetéseit, kimagyarázkodását viszonylag könnyedén elfogadták. Ha a Népszövetség titkárságának kisebbségi szekciója részéről a bepanaszolt országot meglátogatták, annak panaszt emelt kisebbségével nem léptek érintkezésbe, s szemet hunytak afölött, hogy a kormány panaszuk visszavonására presszionálta annak benyújtóit. Engedtessék meg a magyar recenzensnek, hogy a népszövetségi kisebbségi eljárást minden relációban tárgyaló terjedelmes disszertációból külön is szemügyre vegye a csehszlovák relációt. A szerző arról ír, hogy Csehszlovákiának számottevő befolyása volt a Népszövetség kisebbségi kérdésben folytatott politikájára. El tudta érni, hogy őt érintő ügyben a hármasbizottság tagjául az általa javasolt személyt fogadják el, s hogy a bepanaszolt csehszlovák kormány képviseletében — ugyancsak teljesen szabálytalan és szokatlan módon — jelen lehessen valaki annak az ügynek a tárgyalásán, amelyben Csehszlovákia érdekelt. Colban minden további nélkül elfogadta a csehszlovák földreform nemzeti kisebbségek elleni élét kereken tagadó benesi álláspontot, s a nemzeti kisebbségek szabad nyelvhasználata akadályozása miatt benyújtott panasz aként minősítését, hogy az csupán az államalkotó többség és a nemzeti kisebbségek viszonyának megzavarását célozza. Arra is volt példa, hogy a hármasbizottság egy már meghozott határozatát, amely egy ügyet a Népszövetség Tanácsa, illetve a Hágai Nemzetközi Bíróság elé teijesztett, Benes és diplomáciája fenyegetőzései hatására megváltoztatták. így nézett ki a nemzeti kisebbségek kérdésében Csehszlovákia szoros együttműködése a Népszövetséggel, amely azt az álláspontot is tartósan magáévá tette, hogy a Csehszlovákia megalakulásakor megígért kárpátaljai ruszin autonómiának még messze nincs itt az ideje. A csehszlovák kormány előszeretettel viszonozta a magyar kisebbségi panaszokat a magyarországi szlovák kisebbség helyzetének hánytorgatásával. Magyarországi szlovák értelmiségi szervezet beadványának feltüntetve terjesztett a Népszövetség elé egy panaszt, amely a csehszlovákiai magyarok mintaszerűen rendezettnek állított helyzetével szembesítette a magyarországi szlovákokét. Amikor ez a beállítás a Népszövetség kisebbségi szekciójának is szemet szúrt, azzal indokolta eljárását, hogy a szlovák kisebbséggel szemben Magyarországon gyakorolt nagyfokú terror miatt ők szabadon meg nem nyilvánulhatván, helyettük és nevükben kellett panaszaiknak hangot adni. De amikor Magyarországra emigrált ruszinok szervezete intézett a Népszövetséghez panaszbeadványt a kárpátaljai ruszinok ügyében, a csetiszlovák kormány persze illetéktelennek nyilvánított minden a nem hazai kisebbségek részéről emelt panaszt. Magyarországnak a nemzeti kisebbségek kérdésében tanúsított magatartásáról helyesen állapítja meg a szerző, hogy míg a külföldi magyar népcsoportok nemzeti identitása megőrzésére törekedett, a hazai nemzeti kisebbségekkel szemben asszimilációs politikát folytatott. A magyaror-