Századok – 2002
Tanulmányok - Tusor Péter: A magyar hierarchia és a pápaság a 17. században III/527
A MAGYAR HIERARCHIA ÉS A PÁPASÁG A 17. SZÁZADBAN 539 Róma jóváhagyása nélküli püspókszentelések lehetőségének burkolt felvetését) is megfogalmazó konferencia határozatainak semlegesítésére. Ez a törekvés azonban nem vezetett sikerre. VIII. Orbán mind az uralkodói püspökkinevezések kánoni institúciója, mind az annatáк terén egyaránt alkalmi engedményekre kényszerült. A pápaság emellett belátta, hogy a térségben fokozottabb egyházi szerepvállalására van szükség. Gaspare Mattéi bécsi nuncius (1639-1644) erre vonatkozó — korlátozott körű — javaslatai mégsem valósultak meg. A helyi struktúráktól független missziós szervezet létrehozására irányuló kísérletek — a hódoltsággal és Erdéllyel ellentétben — szintén nem bizonyultak maradandónak, sőt újabb konfliktusok forrásává váltak.37 Az 1639. évi püspökkari konferencia jelentőségét amellett, hogy a Szentszékhez fűződő kapcsolatok szisztematikus rendezésére törekedett és a korai episzkopalizmus magyarországi megjelenéséről tanúskodik, leginkább a 17. század végéig működő, állandó római magyar egyházi képviselet megteremtésében találhatjuk meg. A későbbiekre nézve ez, a válság tetőpontján megjelenő pozitív elem válik meghatározóvá. Bár az államegyházi formáció megszilárdult, az episzkopalista tendenciáknak hosszabb távon nem lett folytatása. 1645-re újabb és újabb tárgyalások után az annáták kérdésében sikerült részleges megegyezésre jutni. A hierarchia Inchoffer Menyhért 1644-ben napvilágot látott munkájának (Annales ecclesiastici Regni Hungáriáé) folytatását sem támogatta. Ennek célja eredetileg a különleges jogigények történeti megalapozása volt.3 8 V. TÖREKVÉSEK RÓMA BEVONÁSÁRA A MAGYAR BELPOLITIKÁBA ÉS A TÖRÖK ELLENI KÜZDELEMBE Az 1630/1640-es évek fordulója után a magyar püspökök szemlátomást kezdtek beletörődni abba, hogy felfogásukat, vélt vagy valós jogaikat nem képesek maradéktalanul érvényre juttatni Rómában. Másfelől persze az államegyházi szisztéma nyújtotta különféle előnyökről továbbra sem kívántak lemondani. A Lippay György (1642-1666) és Szelepchény György (1666-1685) esztergomi érsekek által irányított hierarchia a bécsi udvar és Róma között, elsősorban a boszniai, szerémi és erdélyi püspökségek betöltése kapcsán folytatott viták, tárgyalások során egyszerűen a háttérbe húzódott. Sőt 1682-ben elsőként ítélte el a francia katolicizmus úgynevezett „gallikán artikulusait", noha a gyakorlatban számos tekintetben túllépett azokon. A viharos előzmények ellenére tehát a 17. század derekától a magyar felsőpapság már szembetűnően konfliktuskerülő magatartást tanúsított az egyházi kapcsolatok terén. Minderre 37 A bécsi nunciatúra és a pápai államtitkárság (illetve Francesco Barberini bíboros-nepos in proprio) levelezése az ügyben: BAV Barb. Lat., vol. 7014, fol. 61rv . 77r v . 80V, vol. 7027, fol. lv. 9V 25r v . 47r . 72r . 93r ., vol. 7028, fol. 27r., vol. 7037, fol. 64r., vol. 7038, fol. lv., vol. 7039, fol. 33r., és vol. 7076. fol. 88r., vol. 7079, fol. 46r. 70r v . 114r ., vol. 7084, fol. 30r. 31r . 44r . - A nuncius emlékirata: BAV Barb. Lat., vol. 7038, fol. 78r-82v (Relazione delle cose délia religione in Vngheria traslata a Roma)., kiadva: Tusor Péter: A pápai diplomácia javaslatai 1639-ben a Szentszék részvételére a magyarországi katolikus restaurációban. A Ráday Gyűjtemény Évkönyve. IX. szerk. Für Lajos. Budapest 1999. 19-38. 38 Tusor Péter: Az 1639. évi nagyszombati püspökkari konferencia (A magyar klérus és a római Kúria kapcsolatainak válsága és reformja). Századok 134 (2000) 431-459.
