Századok – 2002

Tanulmányok - Tusor Péter: A magyar hierarchia és a pápaság a 17. században III/527

532 TUSOR PÉTER II/ A MAGYAR FELSŐPAPSÁG ÉS AZ APOSTOLI SZENTSZÉK A 15-16. SZÁZADBAN A pápai Kúria radikális reformjának legnagyobb akadályát a reneszánsz korával alkotott folyamatosság képezte. A magyar katolikus modernizáció korlátait és célkitűzéseit részben szintén a késő középkorban kialakult jogi, intézményi keretek továbbélése, a fenntartásukra tett erőfeszítések határozták meg. A világi államok középkorvégi térnyerése keretében a magyar korona más európai országokhoz hasonlóan szintén ellenőrzni tudta, hogy mely alattvalói kerülhetnek be a bíborosi kollégiumba. A magyar királyoknak rendszeresen sikerült elérniük, hogy ajánlásukra/jelölésükre hazai és külföldi főpapok a pápaválasztó testület tagjai legyenek. E sajátos jogszokás, a magyar koronabíborosi „intézmény" a magyar királyi és a császári cím perszonáluniója (1556) után elenyészett. A körvonalazatlan kiváltság az uralkodók személyére, és nem címeik számára szólt.1

9 Maradandóbbnak bizonyult a ország egyházi javadalmai felett ugyancsak a 15. században kiteljesedő állami kontroll. Elsősorban a török elleni harcnak és Luxemburgi Zsigmond király (1387-1437) befolyásának köszönhetően a bíborosi kollégium 1417-ben oklevélben ismerte el az uralkodói jogosítványokat: a kisebb javadalmak adományozásában teljes körűen, a püspökségek esetében viszont csak a jelöltek megnevezésében. Róma a világi közreműködést tehát egyedül a kánoni institúció első szakaszában (designatio personae) fogadta el. Egy későbbi konkordátum hiánya arra enged következtetni, hogy a pápaság — átmeneti habozás után — érvényben lévőnek tekintette a konstanzi egyezményt. Mindazonáltal az európai gyakorlatban páratlanul széleskörű — minden egyházmegyére és javadalomra kiterjedő — engedménnyel szembeni római ellenérzések és a korai egyezmény körvonalazatlansága miatt a konzisztoriális iratokban a királyi közreműködés ténye csak a 16. század derekától tűnik fel rendszeresebben. Ez már kifejezetten a Habsburgok fellépésének tulajdonítható.2

0 A nominációs jog pápai elismerése természetesen nem jelentette a túlzó magyarországi felfogás és gyakorlat jóváhagyását. Ez a magánkegyúri jogrendszer püspökségek feletti alkalmazásával, illetve a megszűnt káptalani választások kánoni jogosítványainak uralkodói átvételével Európában a legkiterjedtebb és leg-19 Alfred. A. Strnad: Konstanz und der Plan eines deutschen „Nationalkardinals". Neue Dokumente zur Kirchenpolitik König Siegmunds von Luxemburg. In: Das Konzil von Konstanz. Beiträge zu seiner Geschichte und Theologie, hrsg. v. August Franzen-Wolfgang Müller. Freiburg-Basel-Wien 1964. 397^108., BAV Fondo Vaticani Latini, vol. 9713 (Diverse memorie sulle promozioni dei cardinali ad istanza de principi), passim., Mátyás király levelei. Külügyi osztály. I—II. kiad. Fraknói Vilmos. Budapest 1893-1895. n. 41. 67. 73. 75. 96. és passim., Berichte vom Regensburger und Speyerer Reichstag 1541, 1542. Nuntiaturen Verallos und Poggios. Sendungen Farneses und Sfondratos 1541-1544. (Nuntiaturberichte aus Deutschland nebst ergänzenden Actenstücken 1/7). hrsg. v. Ludwig Cardauns. Berlin 1915. n. 106., Fraknói Vilmos: Három magyar bíbornok-jelölt a XVI. században. Új Magyar Sión 5 (1874) 81-100. 20

A századunkig aktuálpolitikai felhangokkal bíró kérdés többféle megközelítését, interpretációját és bőséges irodalmát lásd: Mályusz Elemér: A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog. (Értekezések a Történeti Tudományok Köréből ú.s. 9). Budapest 1958., Erdő Péter: Egyházjog a középkori Magyarországon. Budapest 2001. 200-213 (Magyarország és az Apostoli Szentszék kapcsolatai Zsigmond király korában)., Kovács Péter: A Szentszék, a török és Magyarország a Hunyadiak alatt (1437-1490). In: Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. szerk. Zombori István. Budapest 1996. 97-117.