Századok – 2002
Történeti irodalom - Paradisum plantavit (Ism.: C. Tóth Norbert) II/500
501 TÖRTÉNETI IRODALOM i hogy az 1990 óta eltelt lassan tizenegy évben egyetlen másik szerzetesrendnek sem készült még csak hasonló munkája sem, de az érsekségek és a püspökségek sem állnak sokkal jobban e téren. Mert bár az 1945 előtt készült rendtörténeti munkák nagy része ma is haszonnal forgatható, azért ideje lenne az azóta kiadott nem csekély számú forrásanyag felhasználásának is (csak két jelentősebbet említve: az Anjou-kori oklevéltár 1301-1327, 1339-1340 — Kristó Gyula — és a Zsigmondkori oklevéltár 1387-1420 közötti — Mályusz Elemér és Borsa Iván szerkesztésében napvilágot látott — kötetei). És persze ideje lenne hozzáfogni a középkori Magyarország egyházi archontológiájának munkálataihoz is, mert mint gyakorló forrásfeltáró mondhatom, ez illetve ezek nem léte egyre inkább a kutatás és a feltárás gátjává válik. Bár ha jól belegondolunk, milyen kritikák fogadták az Engel Pál által készített világi archontológiát (A középkori Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I—II. Budapest, 1996, amely azóta már a Középkori magyar genealógiá-val bővülve CD-ROM-on is megjelent - Arcanum Digitéka, Budapest, 2001.), illetve amíg a történeti tanszéken egy szerzetesrend Anjou-kori története nem számít komoly témának vagy amíg egy ispotályos házról többen több helyen leírták már, hogy melyik rendhez tartozik és legutóbb még mindig a hibás változat jelent meg, addig ne várjunk el többet azoktól, akiknek nem is ez a „szakmájuk". A kötet maga két részre bontható: a magyar (1-567) és az angol (568-718), amely az összes tanulmány kis mértékben rövidített szövegét és a katalógustételeket tartalmazza. A képek csak a magyar részben szerepelnek. Talán szerencsésebb, de mindenképpen drágább, ha két külön kötetként jelent volna meg, és így még a fogyasztói ára is kevesebb lehetett volna az igen borsos árú kötetnek. E megoldás által a több mint 750 oldalas kötet is „felhasználó-barátabbá" válhatna. A nyomdai munka mind a szöveg, mind a képek esetében kitűnő, igazán igényes, azonban a tükör nem kis gondot okoz. Mert amíg a páratlan oldalaknál könnyíti a használatot az egyharmad-kétharmad megosztás, addig a páros oldalaknál éppen ez okoz nehézséget, hiszen a szöveges rész esik így a kötésbe és ennek vastagsága miatt az olvasás egyúttal testedzéssé is válik. Rátérve most már a kötet tartalmára, a szerzők igyekeztek kitérni a bencésekkel kapcsolatos összes kérdéskörre és ezek alapján öt fejezetre, egy függelékre és egy történeti katalógusra osztották a kötetet. Az első fejezet az előzményekkel és kezdetekkel (20-74), a második a monostorokban lakók műveltségével és a hiteleshelyekkel (75-116), a harmadik a művészettörténeti és a mindennapi élet felől közelítette meg a monostorokat (117-148), a negyedikben a szertartás tárgyai kerültek bemutatásra (149-226), az ötödikben pedig 18 bencés monostor építéstörténetéről kaphatunk képet (227-459). Mindegyik fejezethez bő katalógus csatlakozik. Az első fejezethez tartozóban egyrészt Zalavárról eddig közöletlen tárgyi emlékek szerepelnek, másrészt a Pannonhalmán őrzött legrégibb oklevelek fényképeit és rövid tartalmukat találhatjuk meg a hozzá tartozó kritikával és irodalommal. Az utolsó oklevél — a küszéni apátság alapításáról szóló — különösen értékes, mivel fényképe eddig közöletlen volt. A másodikban bencés konventek oklevelei és a rajtuk függő illetve rányomott pecsétek fényképeit találjuk. A harmadik és negyedik katalógusnak nagy előnye, hogy a fennmaradt tárgyi emlékeket egy helyen tárja elénk. Az ötödikben a tárgyalt monostorok leletanyagai kerültek bemutatásra. Az ötödik fejezet katalógusa után következik a történeti katalógus, amelyben három szempont szerint csoportosítva szerepelnek a monostorok. Elsőben a biztosan bencés apátságok, a másodikban azok, amelyeknél a rendi hovatartozást nem lehet megállapítani, a harmadikban pedig a monostoros helynevek szerepelnek szócikkszerűen. Az előbbi három csoportban felsorolt helyek azonosítását színes térképmelléklet könnyíti meg (460-547). Az ezt követő Függelék-ben a bencés rend történetével kapcsolatos forrásszövegekből kap az olvasó válogatást (548-566). A kötet végén található a hivatkozott művek rövidítéseinek feloldása és bibliográfiai adataik (719-743). Végül tárgy- és külön személynévmutató zárja a munkát (744-752). A recenzens tetszését leginkább az utolsó rész, a már említett történeti katalógus nyerte meg, mivel az egyház-, illetve rendtörténetírásnak a második (előkészítő) lépcsőjét — az első a források feltárása — az ilyen típusú adattárak összeállítása kell, hogy jelentse. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a kötet többi része rossz vagy használhatatlan lenne, csupán arról van szó, hogy ez a rész a recenzens számára primus inter pares. Azonban, mivel recenzióról van szó, kötelességem felhívni a figyelmet a kötetben található hibákra és következetlenségekre, annál is inkább, mert feladatom nem egyedül dicshimnuszok zengése. A kötetben jó néhány helyesírási hiba, illetve elírás maradt: A 6. oldalon a művek helyett műveket; 17. 6. sorban: Az keresztény...; 41. 2. bekezdés első sorában: Az magyar...; a következő oldal első bekezdésének utolsó sorában a folyónév kisbetűvel szerepel, a 77. oldal utolsó sorában: apátágban; a 185. oldal 38. jegyzetében: Kanuz szerepel Knauz helyett; míg az 529. oldal 8. sorában: kalrisszák, stb. A bibliográfiából kimaradt Érszegi 1977. és а САН rövidítéssel jelzett mű. Egy-két következetlenség is maradt a kötetben, így Mór püspök neve
