Századok – 2002
Történeti irodalom - Kristó Gyula–Makk Ferenc: A kilencedik és a tizedik század története (Ism.: Tóth Sándor László) II/494
495 TÖRTÉNETI IRODALOM i hogy ezeket a magyarok baskíriai tartózkodásuk során is átvehették a délről felköltöző volgai bolgároktól. Szerinte török nyelvű törzsekkel is számolhatunk a magyar törzsszövetségben. A hagyományosnál nagyobb szerepet tulajdonít mind ő, mind pedig Makk Ferenc a csatlakozó kavaroknak a török jövevényszavak átadásában. Magam is úgy vélem, hogy török jövevényszavaink kedvéért nem szükséges egy déli, kaukázusi őshazát feltételezni. Mivel Konstantinos császár szerint a kavarok „a kazárok nyelvére is megtanították ezeket a türköket (ti. magyarokat)," feltételezhetjük, hogy török jövevényszavaink zöme esetében a Kárpát-medencébe a magyarokkal együtt beköltöző kavarok lehettek az átadók, akik délen, Kazáriában éltek elszakadásukig. Sokkal bizonytalanabbnak gondolom a volgai bolgár nyelvi hatást, és az is kétséges, hogy török törzsneveink mögött török nyelvű népességet kell-e keresnünk. A következő, második nagy fejezet a Levedia és Etelköz címet viseli és a magyarok 9. századi történetét tárgyalja a 830-as évektől a 890-es évekig. Kristó Gyula több forrás tanűbizonysága, illetve kombinációjuk alapján a 830-as évek végére teszi a magyarok megjelenését a Don és az Al-Duna közötti hatalmas térségben. Jóllehet a Dzsajháni-hagyomány (Ibn Ruszta) értelmezése vitatott kérdés, és a kazár határerőd, Sarkéi építésének idekapcsolását is időnként megkérdőjelezik, álláspontom megegyezik a szerzőével; a magyarok ebben az időben telepedhettek le a Fekete-tengertől északra eső régióban. A leginkább érintett két nagyhatalom, Kazária és Bizánc forrásokban tükröződő diplomáciai-katonai lépései, reakciói jelzik a magyar megtelepedést. E lépések sorában utalnék még egyre, amelyről a könyv nem tett említést; Theophilos császár parancsára Sarkéi felépítését követően Petronas themává szervezte a Krím-félszigeti Chersont. A 9. századi magyar szállásterületek (Levedia, Etelköz) meghatározása a magyar őstörténeti kutatás egyik legnehezebb kérdése. Kristó Gyula e könyvben korábbi hipotéziseitől eléggé eltérő feltevést vázolt. Eszerint a Konstantinos császár által említett, Levedi törzsfőről elnevezett Levedia csak a vezértörzs egyik ágának lakhelye volt a Déli-Bug két mellékfolyója (Kodüma, Ingül) mentén. Ennél sokkal nagyobb, 800 ezer km2 körüli lehetett az egész törzsszövetség szállásterülete, s végül számolnunk kell egy még nagyobb kiterjedésű fennhatósági területtel. Levediához hasonlóan Etelközt is későbbi vezértörzsi szállásterületnek tartja Kristó. Egy 14. századi adat alapján a Prutot azonosítja az Etellel, s e folyó Dunával vagy Dnyeszterrel bezárt közét tekinti Etelköznek. Feltevése szerint ezt a fejedelemségi központot körkörösen védték más törzsek szállásterületei. A törzsszövetségi szállásterületet egy fennhatósági, „külső gyűrű" vette körül, ahol a katonai segédnépek (pl. kavarok) állomásoztak. Kristó e „hármas" szállásterületi rendszere igen meggyőzőnek tűnik. Mind Levedia, mind pedig Etelköz egy szűkebb, vélhetően vezértörzsi szállásterületre vonatkozó elnevezések lehettek. A 14. századi adat (Etel) azonban túlságosan is kései, korabeli információk alapján inkább a Volgára vagy a Donra gondolhatunk. A magyarokat elűző, őket a korábbi magyar szállásterületen felváltó besenyő törzsek elhelyezkedése (vö. Konstantinos, De administrando imperio 37. fejezete) alapján úgy vélem, hogy négy magyar törzs a Dnyeper és a Don, négy pedig a Dnyeper és az Al-Duna között foglalhatott helyet. Nem osztom a szerző véleményét abban, hogy a fejedelmi törzset a többi törzs körkörösen körülvette volna. Erre az eddig inkább a Kárpát-medencében feltételezett letelepedési modellre (vö. Hóman Bálint) nincsenek hiteles, korabeli információink, legfeljebb más történeti korszakból származó nomád analógiáink. Az is kétséges számomra, hogy egy „külső", a katonai segédnépek által megszállt fennhatósági terület valóban létezett volna. A fenti kétségek ellenére Kristó Gyula új szállásterületi modelljét mindenképpen figyelemre méltónak tartom. Kristó Gyula a fenti szállásterületeken kívül feltételez egy kazáriai, Volga-menti ideiglenes hazát is. Nézete szerint a kazárok legyőzték a magyarokat, s Levediából ide telepítették át őket a besenyőkkel szembeni határvédőkként, ahol 840 és 854 között legalább tíz évig laktak, amikor a besenyők elűzték őket, s ekkor kerültek Etelközbe. A 850-es évek két nehezen értelmezhető adata, a kazárokkal való együtt lakásról szóló konstantinosi passzus és egy, a szakirodalomban különböző időpontokra keltezett, ún. első besenyő támadás feltételezése vezették a szerzőt e feltevéséhez. Számomra nehezen hihető, hogy miután a magyarok a 830-as évek végén letelepedtek Levediában, egy-két év múlva már Kazária végein találták volna magukat. Az is kétséges, hogy a kazárok legyőzték-e a magyarokat egyáltalán, hiszen forrásadatunk erre nincs. Muszlim források — erre a szerző is utal a könyv más helyén — a magyarok haderejét 20 ezer főre, míg a kazárokét 10 vagy 12 ezer főre becsülték, így a kazár katonai fölény mindenképpen kérdéses. Úgy vélem tehát, hogy az anonim kazáriai őshazának nincs létjogosultsága. A Levedia és Etelköz című fejezetben a szerző szemléletesen mutatja be a nagycsaládokból szerveződő, alapvetően vérségi jellegű nemzetségeket és az ezekből felépülő törzseket. Kristó Gyula már korábbi műveiben is szereplő feltevése szerint Baskíriából egyrészt finnugor (Nyék, Megyer),
