Századok – 2002

Történeti irodalom - Kristó Gyula–Makk Ferenc: A kilencedik és a tizedik század története (Ism.: Tóth Sándor László) II/494

496 TÖRTÉNETI IRODALOM i másrészt török etimolögiájú és nyelvű törzsek érkeztek Levediába, ahol egyesültek török eredetű törzsekkel (Tarján, Jenő, Kér és Keszi). Új elem hipotézisében, hogy nem hangoztatja az utóbbi törzsek kazáriai eredetét. Noha nem lehet teljesen kizárni azt, hogy a törzsszövetség fokozatosan alakult ki és különböző (finnugor, török) etnikumokból szerveződött meg, a törzsnév-lista nehezen értelmezhető sorrendje és a törzsek változó etimológiai értelmezése nem szolgáltat elégséges alapot ahhoz, hogy bizonyítottnak vehessük e feltevést. A szerző alaposan tárgyalja a kavar csatlakozás egyes kérdéseit; meggyőzően mutat rá arra, hogy a kazáriai polgárháborút hatalmi és nem vallási harcként értelmezhetjük. Helytállóan hangsúlyozza azt, hogy a magyarok a három törzsre tagolódó kavarok szervezeti egységét nem változtatták meg, legfeljebb egy fejedelmet helyeztek élükre. A hagyományos értelmezéssel megegyezően magyar katonai segédnépnek tartja a kavarokat. Míg ezt valószínűsíthető feltevésnek tekinthetjük, korántsem mondható ez el azon állításáról, hogy a magyarok hét törzsbe nem tartozó segédnépei voltak a volgai eszkil bolgárok (a majdani székelyek), akiket később a kavarokhoz soroltak be. Míg a kavar csatlakozást Konstantinos alapján bizonyított ténynek tekinthetjük, az eszkil bolgárok esetében csak azt tudjuk muszlim forrásokból, hogy szomszédjai voltak egy határszakaszon az etelközi magyaroknak. Véleményem szerint ha a honfoglalás előtt egyáltalán kerültek eszkilek a magyar törzsszövetségbe, akkor nem annyira a kavar, inkább a magyar törzsek jöhetnek szóba „befogadóként". Az északról jövő magyarok érintkezhettek a volgai bolgárokkal, míg a délről, Kazáriából érkező kavaroknak aligha nyílt erre korábban lehetőségük. Kristó Gyula szemléletes, meggyőző képet ad a kazár-magyar kapcsolatokról és főképpen annak legfontosabb fejezetéről, a kazár típusú kettős fejedelemségi rendszer kazár kezdeményezéssel történő megalapításáról, a két fejedelem (kündü, gyula) feladatairól. Alapvetően a kései magyar krónikás hagyományban megőrzött híradások alapján Almos fejedelemsége mellett foglal állást. A szerző korábbi műveiben is kifejtett álláspontja szerint Konstantinos császárt magyar informátorai az Árpád-ági öröklés biztosítása érdekében megtévesztették, ezért került be művébe tévesen Árpád pajzsra emelése. Szerintem az ellentmondásos adatok alapján nem lehet teljes bizonyossággal eldönteni, Álmos vagy Árpád közül melyik volt az első megválasztott fejedelem. A második fejezet utolsó alfejezetében alapos áttekintést olvashatunk a magyarok 836-838 és a 880-as évek közötti kalandozó hadjáratairól. A könyv harmadik fejezete a magyar honfoglalás előzményeit, okait, lefolyását és következményeit tárgyalja. Kristó Gyula hangsúlyozza azt, hogy a honfoglalás előtt az etnikai tarkaság és a politikai megosztottság voltjellemző a Kárpát-medencére. A szerző elfogadja az avar kontinuitást, de elveti a 670 körüli magyar betelepülés, azaz a „kettős honfoglalás" elméletét. Az avarok mellett onogurok és főként szláv népelemek jelenlétét említi. A szerző a hagyományos álláspontot követve a keleti frank, morva és bolgár államok perifériájának tekinti a Kárpát-medencét. A morvák esetében elfogadja azt a feltevést, amely nemcsak északi, hanem déli morva területtel is számol. Kristó alaposan és részletesen bemutatja a honfoglalás keleti (népvándorlási hullám és besenyő támadás) és balkáni (bulgáriai kalandozás) előzményeit, majd vázolja a folyamatnak tekintett, 895 és 900 közötti időszakra keltezett honfoglalás lefolyását. A szerző által nyújtott honfoglalás-kép világos, meggyőző. A megtelepedéssel kapcsolatban hangsúlyozza azt, hogy az új haza megszállása törzsenként történt. Etelközhöz hasonlóan elkülöníti egymástól a kiterjedtebb uralmi, fennhatósági zónát és a ténylegesen lakott szállásterületet (kb. 100 ezer km

2), s kiemeli azt, hogy Etelközhöz képest jóval kisebb és nomadizálásra kevésbé alkalmas, csapadékos régió volt a Kárpát-medence. Kristó meggyőzően bizonyítja főként írott forrásokkal a magyarok nomadizmusát. Jóllehet Kristó álláspontját korántsem osztja minden kutató, szerintem hasonló súlyú ellenérvek hiányában nem lehet ezt megkérdőjelezni. Elfogadhatónak tűnik történeti analógiákra, régészeti-antropológiai adatokra és megállapításokra épülő nézete is, hogy a magyarok lélekszáma 100-120 ezerre becsülhető, amelyet az őslakosság átlagosan kétszeresen felülmúlhatott. A 10. század történetét három nagy egységre osztva tárgyalta Makk Ferenc. Terjedelemben messze legnagyobb rész a magyar kalandozásoknak jutott, amelyet egyrészt azzal indokolhatunk, hogy ezek nemcsak látványosak, hanem európai jelentőségűek is voltak. Jellemző, hogy a magyar történelem iránt egyébként kevésbé érdeklődő külföldi történettudományban monográfiákat (pl. Lüttich, Fasoli) is szenteltek a témának. Azt is meg kell említeni, hogy a 10. századi magyar történelem legtöbb forrása (külföldi évkönyvek, krónikák) éppen a magyar katonai akciókra vonatkozik, miközben a magyarok belső gazdasági, társadalmi vagy éppen politikai viszonyaira vonatkozóan nagyon kevés híradásunk van. Makk Ferenc a kalandozásokat részletesen bemutató fejezetének bevezetőjében utal arra a tényre, hogy bár a 9. századból is ismerünk 8 keltezhető kalandozást, mégis a 899-970 közötti