Századok – 2002
Közlemények - Nógrády Árpád: A földesúri pénzjáradék nagysága és adóterhe a késő középkori Magyarországon II/451
466 NÓGRÁDY ÁRPÁD i a sertésredemptio (29,6 forint) közel háromszorosan múlta felül a település terragiumát (11,32 forint).5 6 Az arányok mögött a vidék jelentős állattartása húzódik meg, ám a sertéstized elnevezés megtévesztő: szó sincs ugyanis tenyésztésük hasznának dézsmájáról. Országosan egységes eljárást természetesen itt se keressünk, ahány uradalom, jószerivel annyi a helyi változat. Két rendező elv azonban minduntalan viszszaköszön: mértéktartás a terhek tekintetében és arányosság a kis egzisztenciák védelmében. Ez a zágrábi káptalan graded uradalmában azt jelentette, hogy akinek ötnél kevesebb sertése volt, az utánuk egyáltalán nem fizetett adót, akinek tíz alatt, az a fennmaradó négy után egyenként 4 dénárt adott, s igazi tizedet, de eme kedvezmények mellett, csak a nagy kondával rendelkezőktől követeltek.57 Az ország túlsó végében, a munkácsi uradalom falvaiban is hasonló viszonyokat tapasztalunk. Itt a jobbágyoktól tíz sertés alatt, jószágonként négy dénár megváltást kértek, s csak minden kerek tíz után kellett egy állattal leróni a makkoltatás díját. Munkács mezőváros lakóitól azonban csak minden tizenötödik sertést vették el adóba, Vári oppidum szabadsága pedig jószágonként mindössze 2 dénár redemption írt elő.58 Ez a 2-4 dénár megváltási ár volt szokásban a Kisvárdához tartozó településeken is. Am itt azzal a helyi engedménnyel egészült ki, hogy a Várdaiak, jobbágyaik sertéstartását előmozdítandó, tizenként szedtek ugyan egy disznót, de a következő tízig megváltásra már nem tartottak igényt.59 A legrészletesebben vezetett munkácsi jegyzék statisztikai szempontból is vallatóra fogható, s bejegyzései elárulják, hogy az uradalom jobbágyai átlagosan közel 6 dénárt fizettek minden egyes állatuk után. Hogy Bereg és a Felső-Tiszavidék nagy kondáira azután milyen sors várt, azt a Szapolyaiak töredékesen fennmaradt számadáskönyve világítja meg. Egy-egy fontosabb vásárhelyen kereskedők vásárolták fel az állatokat és hajtották százával a nyugati határszél irányába. A Szapolyaiak megbízásából ezt a feladatot tokaji udvarbírájuk látta el. Hol ötvenkilencet vett, hol harminchetet, majd urai dobi allodiumából indította azokat Trencsén, illetve Visegrád felé.60 A kereslet méreteire jellemző, hogy a vevőnek jó árat; 140-145 dénárt kellett adnia minden egyes jószágért. Az ilyen magas áron történő értékesítés átlagosnak ugyan nem tekinthető, a hízott disznók ára ekkoriban inkább 1-1,2 forint körül alakult, de annyit bizonyosan állíthatunk, hogy a földesúri adó a sertéstenyésztésből származó jövedelemnek sem vitte el a tizedrészét. Hogy ennek még inkább így kellett lennie a tizedkötelezettség alá sem eső marhatartás és lótenyésztés esetében is, azt a korabeli urbáriumok tanúsítják. Bejegyzéseik szerint egy-egy falu népét ökörtatás címén általában csak megváltási ár terhelte. A Kanizsaiak nyugat-dunántúli uradalmaiban 1520 táján például az volt a szokás, hogy a marhatartás díját a falvak egy összegben, lakóik számától függően, többnyire 400-800 bécsi dénárral (1,33-2,66 forint) váltották meg. Az „ökörpénz" (pretium pinguis bovis) Sárváron és környékén többnyire egy fél, il-56 Szerdahely villicatus és Zemerlaka: DL 37 006/98-102., Rédics villicatus: uo./109-112., Lippóc: UO./13. 57 DF 256 942 (Zágrábi kápt. mit. 81-11). 58 DL 82 355. 59 Zichy XII. 348-364.
