Századok – 2002
Közlemények - Nógrády Árpád: A földesúri pénzjáradék nagysága és adóterhe a késő középkori Magyarországon II/451
JOBBÁGYI ADÓTERHEK A KÉSŐ KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON 457 az összeg több mint fele folyt be, miközben az 1 aranyforintnál kevesebbet fizetők, ők az uradalom népességének hetedét alkották, a terhekhez mindössze 5% erejéig járultak hozzá. A rojcsai taxa tehát nyilvánvalóan jövedelem-, illetőleg vagyonadó volt, sajnos ismeretlen kulccsal, és ha jobban belegondolunk, szinte lehetetlenül magas behajtott összegekkel. Összehasonlításképpen érdemes megjegyezni, hogy egy városi ácsmester napibére ezidőtájt (1426) Sopronban 20 bécsi dénár, azaz 1/9-ed aranyforint volt, egy képzetlen segédmunkásé pedig ugyanott 7-10 dénár körül mozgott. Ezek szerint a legalacsonyabb taxa egy városi iparos bő egy napi, illetőleg a „Knecht"-eк 2-3 napi bérével volt egyenlő. Ez valóban nem tűnik kifizethetetlennek. De mit gondoljunk a lajstrom szerint korántsem magas 5-6 aranyforintos taxáról, ami bizony ácsmesterünk évi fizetségének ötödét vitte volna el, hogy a legnagyobb adókat a városi iparos-jövedelmekhez mérve már ne is említsük, hiszen azok egy tucat ökör árával, vagy például egy kisebb malom építési költségeivel voltak egyenlőek.22 Vajon egyszeri különleges, avagy éves rendszerességű adózás emlékével állunk szemben? Elképzelhető vajon, hogy jobbágyparasztok és mezővárosi polgárok a 15. század elején képesek voltak évről-évre ekkora summát előteremteni? Az adóösszegek valóban oly magasak, gondoljunk Ivanóc közel 6 aranyforintos taxaátlagára , hogy egy efféle pénzjáradék rendszeres behajtásának lehetőségét aligha lehetne reálisan felvetni, ha nem emlékezne meg közvetlen módon is több forrás az uradalom birtokosai, a Szerdahelyiek által évente beszedett rendkívüli adóról. A híradások első csoportját alkotó dokumentumokról szinte bizonyosan állítható, hogy a dika-jegyzék közvetlen előzményeibe engednek betekintést. A szóban forgó oklevelek a hajdani Rojcsa comitatus nemes várjobbágyainak a földesúr Szerdahelyiek ellen folytatott hosszú és elkeseredett küzdelmét táiják fel. A társadalomtörténeti problémák sorát fölvonultató viszály részletes tárgyalására ez alkalommal nincs mód, ezért érjük be annyival, hogy az új földesúr és a várjobbágyok konfliktusának egyik gócpontját a Márton bán által az uradalomban újonnan bevezetett, s a régi terheket sokszorosan felülmúló adó jelentette. Az oklevelekben hol taxaként, hol Gócaként feltűnő pénzjáradékot a Szerdahelyiek nemcsak a várjobbágyoktól követelték (és hajtották be, ha kellett, erővel), azt minden egyes jobbágyuk számára kötelezően előírták. Teljesítése alól Rojcsa oppidum sem vonhatta ki magát, ám mezővárosával szemben Ders Márton engedményekre is hajlandó volt; ugyanis a megemelt adó ellentételezéseként az egyik várjobbágybirtok (Lukonouch) szántóinak zömét és egy másik predium (Roysna) szőlőhegyét is átengedte az oppidum cíviseinek. Miután pedig a várjobbágyok kárára város és földesúr az adózás kérdéséről ily módon megegyezett, kapcsolatukat többé konfliktus már nem is árnyékolta be, sőt Márton „bán" még országos vásár tartásának lehetőségét is kijárta cívisei számára. A helyzet azonban 1417-ben, Márton török fogságba esését követően, gyökeresen megváltozott, és 1421-ig ádáz küzdelem folyik majd a földesúri család és a hajdani várjobbágyok valamint a konfliktus hullámverését kihasználni igyekvő mezővárosi polgárok között. Ám 1423-ra a béke 22 Bérek: Házi II./2 313.; malom építési költsége (igaz későbbről: 1494-ből) 28 forint: DL 56 291.
