Századok – 2002

Történeti irodalom - Tibor Szabó Zoltán: Élet és halál mezsgyéjén (Ism.: Randolph L. Braham) I/255

255 TÖRTÉNETI IRODALOM az a megállapítás, hogy Albrecht „Szálasi pártjának kormányzójelöltje volt" (407). Horthy 1943 áprilisában még meg tudta védeni Hitler által defetizmussal vádolt miniszterelnökét, Kállay Miklóst, de 1944 márciusában Magyarország megszállásának tudomásulvételére kényszerülve, a Szálasit még továbbra is mellőző, Imrédy kinevezését sürgető németek ellenében Sztójay személyében egyezett meg velük a helyén maradhatott kormányzó. Mindkét említett Hitler-Horthy találkozó színhelye a klessheimi kastély volt, amelyről Gratz tévesen írja azt, hogy ekkoriban lakóhelyéül szolgált volna időközönként a német kancellárnak (332): a berchtesgadeni „sasfészekből" autózott le Salzburgba, s vitte az oda vasúton érkező Horthyt a közeli Klessheimbe. Magyarország és Románia vetélytársai voltak egymásnak, mégis egyaránt német szövetségben vettek részt a Szovjetunió elleni hadjáratban. Idővel — ugyancsak egyaránt — kiutat kerestek a háborúból. Ez 1944 augusztusában Romániának sikerült, Magyarország október közepi kiválási kísérlete kudarcba fulladt. Ezzel kapcsolatban Gratz az „Összeomlás" című zárófejezetben helyesen céloz arra (337), hogy a szovjet hadsereg az előbbi esetben egy Németországtól földrajzilag távolabb fekvő ország határához ért el, lehetőséget nyújtva ezzel számára a „frontváltoztatáshoz", míg Magyarország a szovjet csapatok megjelenésekor továbbra is — mondhatnánk — torkában volt Németországnak, amelyet a román „kiugrás" intő jelként ösztönzött alapos felkészülésre a rendelkezésére állott 7 hét alatt egy hasonló magyarországi fejlemény kivédésére, elhárítására. Ezt tarthatjuk döntőnek. Gratznak azt a könyve egy korábbi helyén (186) kifejtett véleményét viszont, hogy a németekkel történt román szakítás azért lehetett könnyebb, mert a román közvélemény kevésbé volt megfertőzve a nemzetiszocialista ideológiától, mint a magyar közvélemény, amely így inkább vonakodott sőt ellenállást tanúsított az átállási törekvéssel szemben, a tényleges romániai, illetve magyarországi viszonyok ismeretében, s azokat egybevetve, egyáltalán nem tarthatjuk meggyőzőnek. Gratz szövegének gondozása nem hibátlan: a 130. oldalon kapacitálás helyett kapacitás olvasható, a 142. oldalon Deila Torretta márki olasz külügyminiszter neve Bella Torretta formában szerepel, a 335. oldalon Baky Antal áll Baky László helyett. A 284. oldalon nem egyszerűen helyesírási, hanem értelmezési jelentőségű, hogy Szálasi sejtette vagy sejttette: „nagy urak állanak a háta megett". (A helyesírási tanácsadó szótár e tekintetben sajnos érzéketlen.) Annak ellenére, hogy a jegyzetapparátussal és az annotált névmutatóval kapcsolatban is viszonylag sok kritikai észrevételt tettünk s még tehetnénk, nem kívánjuk szem elől téveszteni ezek, valamint az időrendi tábla, s a Gratz válogatott írásairól adott összeállítás hasznosságát és értékeit. Gratz végre napvilágot látott e művét is örömmel veszi kézbe az olvasó, miközben elmereng a könyv különös sorsán, s meg van győződve arról, hogy „debuisset iam pridem", azaz már rég meg kellett volna jelennie, nem pedig több mint fél évszázad múltán. Ha történeti forrásanyaga ma már szűkösnek is bizonyul, szemlélete figyelemre méltó, és sok tekintetben ma is, s talán ma különösen tanulságos. Tilkovszky Lóránt Tibori Szabó Zoltán ÉLET ÉS HALÁL MEZSGYÉJÉN (Kolozsvár: Minerva Művelődési Egyesület, 2001), 263 o. Erdély zsidóságának túlnyomó többsége kulturális és nyelvi szempontból ugyanúgy magyar beállítottságú volt, mint a magyarországi zsidóság. Erdély — amelyre történelmi okokból mind Magyarország, mind pedig Románia igényt tartott — korábban Nagy-Magyarország része volt, ám az első világháborút lezáró trianoni békeszerződéssel (1920) Romániának ítélték. Miután az 1930-as években a náci Németország Kelet-Közép-Európát politikailag és gazdaságilag is ellenőrzése alá vonta, Magyarország és Románia egyaránt a tengelyhatalmak vonzáskörébe került. A náci Németország és a fasiszta Olaszország által önkényesen kikényszerített ún. második bécsi döntés értelmében, 1940. augusztus 30-án Erdélyt felosztották: Magyarországnak juttatták északi felének 43.591 négyzetkilométernyi részét, amelyen 2,5 millió lakos élt. Ezek között több mint 164 ezer zsidó volt, akik a térség összzsidóságának négy ötödét tették ki. A történelem egyik iróniája, hogy a második világháború idején a zsidók, akik korábban annyira lelkesen vállalták Erdélyben a magyar ügyet, a magyarok kezén sokkal rosszabb sorsra