Századok – 2002

Történeti irodalom - Gratz Gusztáv: Magyarország a két háború között (Ism.: Tilkovszky Loránt) I/252

254 TÖRTÉNETI IRODALOM mány nem „kérte fel" (311) a tengelyhatalmakat, hanem diplomáciai lépéseivel és katonai előkészületeivel taktikailag kikényszerítette a döntőbíráskodást, amelynek ítélete elfogadására azután maga is előre késznek nyilatkozott. A háromhatalmi egyezményhez 1940 novemberében történt csatlakozás felelősségét Gratz kizárólag Csákynak látszik tulajdonítani (313), ami aligha helyes. Telekinek és Csákynak a jugoszláv barátsági szerződés megkötéséhez nem utolsó sorban fűzött azon várakozása, hogy ezáltal Jugoszláviát semlegesíthetik a Dél-Erdély megszerzését célzó, következő lépésnek tervezett magyar katonai akció idejére, Gratz előtt bizonyára nem volt ismeretes, így könyvéből nem is tűnik ki eléggé, hogy a teljesen váratlan német felszólítás épp egy Jugoszlávia elleni katonai akcióban való részvételre, és ennek fejében épp Jugoszláviától való terület-visszaszerzés lehetőségének felajánlása, mily kínos helyzetbe hozta a barátsági szerződést épphogy aláírt, és a szerződésszegést, valamint a Németországgal szemben álló hatalmakkal való konfrontálódást kerülni akaró Teleki-kormányt. (Az egyébként, hogy Hitler ajánlata „egy darab tengerpartot is" kilátásba helyezett (316), nem helytálló. Ilyesmit már csak azért sem tehetett, mert a horvát szeparatizmusra nagymértékben kívánt támaszkodni.) A rohanó gyorsaságú események időrendjét illetően a könyvben többrendbeli összevisszaság tapasztalható. Azt olvashatjuk például, hogy a Szerbia (helyesen: Jugoszlávia) elleni német katonai akció már megindult, amikor összeült a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács, hogy megtárgyalja — el is fogadta — Telekinek a részvételt bizonyos feltételekhez kötő álláspontját (317), amelyen Horthy a németekkel összejátszó magyar katonai vezető körök befolyására mégis másnap már túltette magát, cserbenhagyva és öngyilkosságba kergetve miniszterelnökét. Valójában a német támadás — egyelőre nem Magyarország felől — április 6-án és nem 5-én indult meg, Teleki 3-án hajnalban már halott; az LHT említett ülése 1-én volt. A Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsra vonatkozó magyarázó jegyzet (354) megfeledkezik arról, hogy valamennyi miniszter is tagja volt. Helyesebb volna úgy meghatározni, mint elsőrendű fontosságú honvédelmi kérdések megtárgyalására katonai vezetőkkel kiegészített minisztertanácsot, amelyen a kormányzó legfelsőbb hadúrként elnököl. Minthogy a honvédség főparancsnoka tisztséget 1940-ben megszűntették, az LHT szóban forgó ülésének ilyen résztvevője nem volt. A diplomáciai viszonyt Nagy-Britannia nem április 24-én szakította meg, hanem már Teleki temetése napján, április 7-én, s budapesti követe már ekkor távozott, jóllehet Gratz szerint ó „még mindig Budapesten maradt" (318). Egy megjegyzés erejéig helyre kellett volna igazítani Gratz „Oroszország hadba lépése" (320) kifejezését, hiszen — mint a 318. lapon Gratz helyesen említi — Németország indított hadjáratot 1941 júniusában, (persze nem Oroszország, Szovjet-Oroszország, hanem a Szovjetunió ellen). Azt a valótlan — a Magyarország történeti kronológiájában is előforduló — állítást már nem Gratz szövegében, hanem a kötethez készített — egyébként igen hasznos — időrendi táblában láthatjuk viszont, hogy nemcsak Kassát, hanem Munkácsot és Rahót is „bombatámadás éri", s hogy mindezek után „Magyarország hadat üzen a Szovjetuniónak" (404), holott a magyar hadba lépés épp úgy hadüzenet nélkül történt, mint ahogy a német hadjárat is anélkül indult meg. (Gratz szövegében helyesen áll, hogy a magyar kormány a hadiállapot beálltát deklarálta a kassai bombatámadásra hivatkozva (318, 320). Helyreigazító jegyzetet igényelt volna például Gratz azon állítása is, hogy 1942 januárjában Ribbentrop német külügyminiszter „Keitel vezértábornagy kíséretében" járt Budapesten, hogy Magyarország „egy második hadsereget is" küldjön (324) a szovjet frontra. Ribbentrop látogatásának időpontja ugyanis január 6-9. volt, míg Keitel ezt követően, 20-22-én folytatta itteni tárgyalásait, - nem „egy második hadsereg", hanem „a 2. hadsereg" kiküldésében állapodva meg. Ennek parancsnoka — Jány Gusztáv — magatartásáról Gratz olyan képet fest (324-325), amely közelebb áll az ügyében hozott háború utáni népbírósági ítélet, mint az 1993-ban lefolytatott rehabilitáció szelleméhez és megállapításaihoz. A háborús évek magyarországi belpolitikai helyzetéről szólva Gratz indokoltan fordít nagy figyelmet — mint már a háború előtti időkre vonatkozóan is — a nemzetiszocializmustól fertőzött szélsőjobboldali erőkre, amelyeket a hitleri Németország felhasználhat a kormány presszionálására, s ha kell, megbuktatására. Szálasit Gratz már eleve úgy jellemezte, mint zavaros fejű, korlátolt és jelentéktelen figurát (283-285), szerintem akaratlanul is tompítva ezzel tényleges veszélyességét, de azt mindenesetre helyesen érzékeltette, hogy a németek magyarországi Quisling-jelöltje csak végső esetben lehetett ő. Imrédyre akartak volna építeni; alaptalanok voltak azok a Gratz által is említett korabeli vélekedések, hogy a németek Albrecht királyi herceget tekintik olyan bizalmi emberüknek, akire Magyarország megszállása esetén rábíznák a hatalmat (330), s téves Gratz azon állítása is, hogy az 1943-ban Magyarországon politikai helyzetfelmérést végző Veesenmayer Imrédyt arra akarta volna rábírni, „egyesüljön Szálasival" (331), nemkülönben az annotált névmutatóban