Századok – 2002

Történeti irodalom - Hermann Róbert: 1848–49. A szabadságharc hadtörténete (Ism.: Urbán Aladár) VI/1512

TÖRTÉNETI IRODALOM 1515 kapcsolatfelvételét, az erdélyi hadsereg pedig meggátolta, hogy az oroszok kijussanak Erdélyből. (399. o.) A magyar sereget ritkán érték katasztrofális vereségek, s a vereségek esetén is többnyire sikerült rendezetten elhagyniuk a csatateret. „Az elkerülhető kudarcok — folytatódik az elemzés — katonai szempontból többnyire három tényezőből: a nem megfelelő felderítésből, a nem megfelelő haditervből, illetve az egyes parancsnokok alkalmatlanságából fakadtak. Végül volt még egy tényező: a politikai vezetés inkompetens beavatkozása a hadmüveletekben. Ilyennek tekinthetjük a szegedi összpontosítás elrendelését, amelynek sajnos logikus következménye volt Dembinski július végi fővezéri kinevezése, aminek aztán szintén egyenes következménye volt a temesvári katasztrófa." (400. o.) Képes volt-e Ausztria egyedül megnyerni a háborút? - teszi fel a kérdést a szerző. Válasza: aligha. „Az orosz főerők beavatkozása nélkül a Felvidék magyar kézen maradhatott volna, s Görgei is 'csupán' azért kényszerült elhagyni Komáromot, mert a 120 000 főnyi orosz fősereg elérte az Alföld északi szegélyét. [...] Az orosz beavatkozás nélkül Haynau képtelen lett volna Komáromon túljutni. A Délvidéken 1849. július végéig a magyar csapatok támadtak, s csak a kormány parancsára vonultak vissza Szegedre. Temesvár eleste napok kérdése volt, s ez esetben Gyulafehérvár tényleges ostroma is megkezdődhetett volna. Ausztria tehát Oroszország nélkül képtelen volt megnyerni a háborút, — ahogyan 1849 után nem tudta megnyerni a békét sem." (400. o.) A munka idézi a kisebb-nagyobb szereplők jellemző megnyilatkozásait, visszaemlékezéseit. Részleteket olvashatunk Kossuth és Görgei üzenetváltásáról, Csány vagy más kormánybiztosok jelentésének lényegéről, Dembinskinek Kossuthhoz intézett magyarázkodásából, Guyon vagy Bem megnyilatkozásairól, Windisch-Grätz vagy Jellacic állásfoglalásáról, vagy Weiden megjegyzéséről, amellyel a honvéd tüzérek ügyességét dicséri. A kötet közli a váci nyilatkozatnak, a cári beavatkozást bejelentő proklamációjának, Görgeinek a bukást bejelentő, a nemzethez intézett üzenetének a lényegét. Megtaláljuk mindkét oldal visszaemlékezőinek jellemző sorait, amelyek egy-egy ütközet előzményeiről, lefolyásáról vagy következményeiről adnak számot. A rendelkezésre álló anyag bőséges lehetőséget nyújt nem ismert epizódok, kis történetek bemutatására. Megtudjuk, hogy Ottinger december 30-án tíz percen belül két futárt is küldött Jellacichoz, hogy kezdje meg Perczel csapatai ellen a támadást. (189. o.) Értesülünk arról, hogy Kiss Ernő ellen az elégedetlen tisztek valóságos aláírásgyűjtést kezdtek (244. o.), s hogy Puchner tábornoknak 1849. február 15-16-án készült jelentéséből utólag is jól érzékelhető, hogy milyen nehezen szánta rá magát, hogy beszámoljon vereségéről. (251. o.) Megismerjük azt az anekdotának tűnő történetet, hogy az 1849. március 3-iki szolnoki csatában a 3. zászlóalj dobosa parancsnokának utasítására nem a „félre húzódj" dobjelet verte, hogy kikerüljenek az ellenséges ágyúk tüzéből, hanem rohamra dobolt. Eredményeként a zászlóalj szuronyt szegezve elfoglalta az ellenség ágyúit. (261. o.) Olvashatunk szűkszavú beszámolót a Kőszívű ember fiaiban Jókai által is megörökített, Sebő Alajos huszárőrnagynak és az őt párbajra kihívó Riedeselnek, a báni huszárezred őrnagyának halálos párbajáról. (273. о.), a Győrből visszavonuló Kossuth Sándor alezredes hetyke gúnyolódásáról, amelyet szerencsésen egy comblövéssel úszott meg. (342. o.) A példákat sorolhatnánk. Talán még azt említenénk meg, hogy Segesvárnál az ellenség által szorongatott Zeyk Domonkos százados miként választotta az öngyilkosságot (372. o.), s milyen optimistán nyilatkozott a fegyverletétel rövidesen várható hazai visszhangjáról Görgei Világoson a Bohus-kastélyban vendéglátója feleségének, Szőgyény Antóniának. (390. o.) Az ismertetett kötet albumalakú, ami megfelelő méretű képanyag és térképek közlését tette lehetővé. A képanyag igen gazdag és jelentős részük színes. Köztük nemcsak a szereplők többnyire ismert, jól sikerült litografált portét találjuk, továbbá csatajeleneteket (köztük Than Mór festményeinek reprodukcióit), mely utóbbiakat az osztrák Armeee Bulletin sorozatának ábrázolásai egészítenek ki. Kevéssé ismertek az Illustrierte Zeitungból átvett ábrázolások, valamint a Hadtörténelmi Múzeum gyűjteményéből származó színes harctéri „életképek", s a szerző saját gyűjteményének darabjai. A nagyszámú színes ábrázolás a nyomdatechnikát dicséri. A kötetben mintegy 25 színes szemléltető térképvázlat található, amelyek részben az egyes csaták hadrendjét, illetve azok lefolyását ábrázolják, részben egész oldalas méretben a hadjáratokat szemléltetik. Ebben a műfajban a kötet meglepetéssel is szolgál: tucatnyi diorámát is találunk, amelyek a terepviszonyok és -tárgyak jelképes ábrázolása mellett a két fél gyalogos és lovas katonáinak, tüzérségének figurális felhelyezésével, az alakulatok és vezénylőik nevének feltüntetésével mutatják be egy-egy csata döntő pillanatait. A terepasztal „berendezése" gondos munkát és megbízható helyzet- és helyismeretet igényelt, tervezőjét és kivitelezőjét elismerés illeti. (A diorámák kifejezetten a jelen kötet számára készültek.) Az olvasó, pontosabban a recenzens azonban úgy véli, hogy a ferde szögben fotózott ábrázolás érdekes ugyan, de a két nagyoldalon elhelyezett „pillanatfelvétel" sem képes azt az