Századok – 2002

Történeti irodalom - Hermann Róbert: 1848–49. A szabadságharc hadtörténete (Ism.: Urbán Aladár) VI/1512

1514 TÖRTÉNETI IRODALOM kellően összehangolva, így egyik vereség sem vált végzetessé. „Mindig volt olyan hadszíntér, ahol éppen megverték a magyarokat, de sohasem verték meg őket egyszerre mindenhol, így a kormánynak mindig volt annyi ideje, hogy az éppen legveszélyeztetettebb pontra erősítéseket küldjön." (249. o.) A magyar hadsereg a téli hadjárat idején sikerrel védte meg a Tisza vonalát, de ebben az időszakban három erődöt vesztett el: Budát, Lipótvárat és Eszéket. A császári erők szerepét a munka így értékeli: „A cs. kir. hadvezetés teljesítménye sokkal rosszabb volt, főleg, ha a rendelkezésére álló eszközöket tekintjük. Windisch-Grätznek 1849 január elején minden esélye megvolt arra, hogy megnyerje a háborút, csupán némi merészség hiányzott. Ha csapatait a Tisza vonala ellen indítja, nincs az az erő, ami megállítsa." (250. o.) A tavaszi hadjárat mérlegét megvonva Hermann Róbert a területi eredményeket sorolva megállapítja, hogy a Délvidéket — a titeli fennsík kivételével — a magyar erők ellenőrizték, a Bánságban Aradot teljesen elvágták a külvilágtól, Temesvár helyőrsége felhagyott a falakon kívüli akciókkal. Erdélyben csak Gyulafehérvár és az Érchegység maradt a császári erők kezén. „A magyar fél azonban 'csupán' az őszi és téli hadjáratban elvesztett területek visszaszerzésére volt képes; Lipótvár és Eszék továbbra is a cs. kir. csapatok kezén maradt. S noha a cs. kir. csapatok és szövetségesek kezén maradt területek négyzetkilométerekben számolva jelentéktelenek voltak, komoly hátrányt jelentett, hogy valamennyi visszafoglalt területen maradt egy vagy több olyan pont, amelynek zár alatt tartása vagy megfigyelése komoly magyar erőket kötött le. Az egyetlen sikeres korrekció Buda visszavétele volt." (314. o.) A cári intervenció megindulását és az orosz hadsereg észak-magyarországi és erdélyi hadműveleteit, a magyar erők sikeres ellenállását áttekintve, a szerző úgy véli, hogy 1849 június végéig nem dőlt el semmi. „A magyar fősereg és a déli hadsereg támadási kísérlete kudarccal végződött. Az orosz haderő mindenütt átlépte a Kárpátok vonalát. Ugyanakkor a hadászati kezdeményezés még nem került ki a magyar fél kezéből. Erdélyben a magyar csapatok mindenütt vereséget szenvedtek, de a hét hadosztályból csupán egy semmisült meg, s az orosz haderő két hét elteltével is csak a határszéli területeket szállta meg." (336. o.) A munka ezt követően a Komáromnál vagy Szegednél végrehajtandó összpontosítás kérdését vizsgálja, bemutatja és értékeli a június 26-iki minisztertanácson elfogadott „kétközpontú koncentrációt". Azon elképzelés alapján, hogy az orosz főerők megérkezése előtt a birodalom legerősebb erődjére támaszkodva kell döntő csapást mérni Haynau seregére, a komáromi összpontosítást „a lehető legjobbnak" tartja. (337. o.) Görgei seregének győri veresége és az orosz haderő gyors tiszántúli előnyomulása miatt a minisztertanács június 29-én megváltoztatta a június 26-iki döntést és a főerők Szegednél történő központosítása mellett döntött. Kossuth ekkor — mint ezt már korábbról tudjuk — Görgei két egynapon kelt levelének sorrendiségére nem ügyelve úgy vélte, hogy a tábornok felmondta az engedelmességet. Ezért Görgeit leváltotta a fővezérségről. (344. o.) Az összpontosítás tervének megváltoztatását a szerző nem tartja szerencsésnek. Ez ugyanis egyet jelentett a Dunántúl, a Felvidék és a Duna-Tisza közének feladásával. „Szegedre minden egyes seregtestnek nagyobbrészt gyalog kellett megtennie az utat, kitéve a cs. kir. és orosz hadsereg üldözésének. A szegedi összpontosítással a magyar hadsereg egyszerre vonta volna magára az orosz és cs. kir. hadsereg támadását. Szeged környékén nem voltak komoly erődítések, s csak most kezdték építeni őket. A szegedi sáncrendszer 1849. július végére is csak félig készült el, s megvédése az összpontosítottnál nagyobb erőt igényelt. A sáncrendszert meg lehetett kerülni, s ha a cs. kir. csapatok Szegedtől délre átlépik a Tiszát, illetve Szegedtől keletre a Marost, [a sáncokat] ki kell üríteni. 1849 nyarán mindvégig kánikula uralkodott, s így a folyók sem jelentettek komoly akadályt az ellenség útjában." (344-345. o.) A szerző itt megemlíti, hogy a szabadságharc elhúzódása táplálhatta azt a reménységet, hogy ha minél nagyobb területet minél tovább tartanak a magyar csapatok, a nyugati hatalmak felléphetnek a cári intervenció ellen. „A nyugati nagyhatalmaktól nem volt idegen a diplomáciai közvetítés, ám ehhez idő kellett." (uo.) Szeged feladása, a temesvári csatavesztés, a fegyverletétel és Komárom kapitulációja után a szerző megvonja a nyári hadjárat és az egész háború mérlegét. (Érdemes megemlíteni, hogy pontosít: a fegyverletétel valójában nem Világosnál, hanem a közeli szőlősi síkon történt. 399. o.) A nyári hadjárat idejére — fogalmazza Hermann — a magyar sereg „igazi professzionális hadsereggé vált". Ezt bizonyítja Görgei júliusi felvidéki hadjárata, Bem erdélyi működése. A magyar sereg egyes vezetői rá tudták kényszeríteni akaratukat a túlerőben lévő ellenségre. De mégoly zseniális vezetés sem tudta megfordítani az erőviszonyokat, „s ebből következően a háború végső kimenetele nem lehetett kétséges". Ha az egyes hadszíntereket nézzük, a magyar sereg teljesítménye figyelemre méltó. így 1849 júliusában a feldunai hadsereg megakadályozta az orosz és az osztrák hadsereg