Századok – 2002

Műhely - Fenyő István: Eötvös József politikaelméleti főműve; az uralkodó eszmék VI/1455

MŰHELY 1463 hatalomból, hanem az egyszerű polgárokat is. Felhívja a figyelmet arra, hogy az erős államhatalomnak nem feltétele a közigazgatás központosítása. A törvények alkalmazásának, az oktatásügynek vagy az igazságszolgáltatásnak egyformasága nem szükséges az állam egységéhez. Ami a községek ügyeit illeti, azokat Eötvös szerint legcélszerűbb magukra a községekre bízni. Esztelenségnek minősíti azt az eljárást, mely szerint az egyén részt vehet az összesség minden ügyének vezetésében, önnön ügyeinek intézéséből viszont ki van zárva. A hatalmat az államnak meg kell osztania a községek önkormányzatával. Ez Eötvös harmadik nagy, s alighanem legjelentősebb felismerése. S a község ügyeinek intézésében nála minden arra képes helybeli polgár szerepet kaphat. A községi önkormányzat különben már 1848 előtt nyomatékosan szerepelt a centralisták célkitűzései között (gondoljunk Csengery Antal cikksorozatára az 1845. évi Pesti Hírlapban), ám akkor még a megyei rendszert felváltó, illetve nemességet és népet egybeolvasztó közigazgatási közegként. Most viszont egyfelől az állami túlhatalom ellensúlyaként, másfelől a forradalom megelőző ellenszereként építi be politikai eszmerendszerébe Eötvös. Attól a participációs elvtől vezettetve, hogy az, aki részt vehet a dolgok intézésében, nem gondol a dolgok felforgatására. A község demokratikusabb és szilárdabb biztosítéka az egyénnek, mint a törvényhozás. A központosítás ellen egyik érve az, hogy a centralizált államok a veszély pillanatában gyöngébbek, mint a többiek. A kormány elleni gyűlölet ott a legnagyobb, ahol a központi hatalom mindent maga tesz. Ahol a nagyszámú hivatalnok révén a központi hatalom mindig jelen van, ott az indulatok is ellene halmozódnak fel. Ha viszont az egyének a községekben autonómiát nyernek, az ellenállási törekvések a legalitás keretei között nyilvánulnak meg. Ha a községek ezreinek hálózata a hatalomnak részesévé válik, akkor egy maroknyi lázadó csoport nem lesz képes az államrend megdöntésére. Eötvös politikai ideálja az az egyén, aki képes a közügyekben való részvételre, akit érdekel saját magának és lakóhelyének sorsa, s aki képes a politika irányai közt tudatosan választani. Ehhez azonban csak az szerezhet jártasságot, aki már kisebb körben gyakorolta politikai jogait. Alkalmat kell tehát nyújtani az egyén számára, hogy képességei a másokkal való kapcsolatok nyomán kifejlődhessenek. A szabadságra Eötvös szerint nevelni kell, s e nevelés legjobb helye a község, amelynek napi ügyeiben az emberből polgár kovácsolódhat. Ugyanakkor a mindenkori hatalmat esetleges túlkapásaitól visszatartóztathatja az a tény, hogy a község, a megye, a tartomány autonómiájában korlátozó ellenerőt kell számon tartania. Társadalmi-állami egyensúlyrendszere érdekében Eötvös arra is gondol, hogy ha az állammal szemben a község védelmet nyújthat, akkor mi védi meg a polgárt a község visszaéléseitől? Válasza: az egyesületek, amelyek a község egyes társadalmi rétegeit külön szervezik meg. Általuk megszűnhet az egyén elszigeteltsége a község ellenében. Az egyesületek az érdekek közössége alapján országosan szervezik tagjaikat, újabb védelmi szintet képezve számukra a hatalom szerkezetében. Körükből azonban Eötvös kiveszi a politikai klubokat - úgy ítéli meg, hogy azoknak célja kizárólagosan csak a hatalom megragadása. S ha 1848 élményei nyomán némiképp érthető is ez az ellenszenv, az a nézete már egyoldalú, hogy a klubok