Századok – 2002

Műhely - Fenyő István: Eötvös József politikaelméleti főműve; az uralkodó eszmék VI/1455

MŰHELY 1459 Az Uralkodó Eszmék elemzéseihez azonban hozzá kell tennünk: a nemzeti törekvéseknek csupán egy részét terhelik uralmi aspirációk. Más részüket viszont az elnyomás alóli szabadulás vágya, az önrendelkezés igénye hívja életre. Eötvös a nacionalizmus tülhajtásai ellen vívott jogos küzdelmében ez idő tájt mintha elfeledkezne saját nemzete nemrég vívott szabadságharcáról, és mindarról a kataklizmáról, amelyet a nemzeti kérdés megoldatlansága Közép-Európában 1848-1849-ben előidézett. A mű írása közben maga Eötvös is érezhette, hogy állítása túlzott: később ugyanis leszögezi, hogy minden nemzetet megilleti az a jog, ami az egyént - erejének és tehetségének szabad kifejlesztése. Az ezért folytatott küzdelem tehát jogosult. Még később, műve VII. fejezetében pedig oda módosítja álláspontját, hogy amennyiben a nemzeti törekvésnek célja nem az elnyomatástól való megszabadulás, más oka nem lehet, mint az uralkodásra törekvés (kiemelés tőlem - E I.). Vagyis ezűttal már megkülönbözteti, elkülöníti az utóbbitól az előbbit. A nacionalizmus lehető visszaszorítása érdekében a szerző más alkalommal is hajlamos egyoldalúságokra. Ilyen tétele például az, hogy a nemzeti törekvéseknek ugyanaz az alapja, mint a kiváltságos osztályoknak. Nem kétséges, hogy ez a megállapítás az uralmi helyzetbe került nacionalizmusok esetében igaz. Amikor azonban egy egész nép kívánja az önállóságot, saját nemzeti egyénisége szabad érvényesülését, akkor aligha lehet arisztokratizmusról beszélni. A pákozdi nemzetőrök vagy a Balázsfalván 1848 májusában összegyűlt negyvenezer román jobbágy esetében a résztvevőket nem előjogaik védelme vezették. A nemzeti-nemzetiségi kérdés megítélésében Eötvöst egyelőre sajátos kettősség jellemzi. Egyrészt tart tőle, nagyon veszedelmesnek ítéli az állam működésére nézve, félti térhódításától a szabadság és az egyenlőség, valamint a nem említett testvériség elvének érvényesülését, másrészt viszont úgy vélekedik, hogy a nemzet fogalma Európában soha olyan gyenge alapokon nem állt, mint az ő korában. Szerinte a nemzeti egyéniségeket előidéző okok részben teljesen megszűntek, részben naponta gyengülnek. Még azt az állítást is megkockáztatja, hogy a külön nemzetiség érzelme kipárolgott a magyar nemességből. Úgy látja, hogy a kultúra nemzeti rétegei mindinkább fogyatkoznak, a nemzeti hagyományok és szokások egyre inkább eltűnnek. E megállapítását az azóta eltelt idő bizony éppen nem igazolta. S azt sem, hogy a nemzetiségek idő múltán különállásukról le fognak mondani. Vitára ad okot az a megállapítása is, hogy a nemzetiség csupán csak érzelem, melynek fogalmát kevéssé lehet megállapítani. Érzelmi elem ugyanis a többi uralkodó eszmében is jócskán van. Eötvös lebecsülő megállapításának különben ő maga mond ellent: a nemzetiség ideáját fejezeteken át elemzi fogalmilag, s művében máshol ,,eszmé"-nek nevezi a nemzetiséget is. Eötvös azért téved mindebben, mert nem tud és nem is akar lemondani a kereszténység mindeneket átfogó egyetemesség-eszméjéről. Arról a hitről, hogy a haladás ismét testvérekké teszi az embereket, eltüntetve köztük a megosztottságokat, diszkriminációs hajlamokat. Ezért próbál hinni abban, hogy a fajok, a vallások, a nyelvek különbözése űjabban csökkent, hogy a XIX. század nacionalizmusa csupán ellenhatás a megelőző század kozmopolitizmusára. Ezért kísérli meg