Századok – 2002
Műhely - Fenyő István: Eötvös József politikaelméleti főműve; az uralkodó eszmék VI/1455
1458 MŰHELY tatja ki, hogy a népfelség uralma végezetül mindig egyetlen személy korlátlan hatalmához vezet. Szabadság és abszolút hatalom elvileg kizárja egymást: az egyén szabadságának biztosítására szerinte a hatalmat, annak gyakorló szervét, az államot mindenképp korlátozni kell. Ez az Uralkodó Eszmék első nagy felismerése. Az egyenlőség elve szerinte a képességek nivellálását, az új kezdeményezések visszafogását jelenti, így behatárolja a szabadságot. Az egyént óhatatlanul aláveti a „nép" vélt érdekeinek. Korlátlanul pedig csak korlátlan államforma alatt létesíthető, mert a „másság", a különbözés visszaszorítása csak a hatalom maximális érvényesítése által lehetséges. Eötvös zseniálisan érzékeli azt, hogy az egyéni szabadságot sohasem lehet oly általánosan korlátozni, mint azokban az államokban, amelyek a korlátlan népfelség alapján vannak berendezve. Az azóta eltelt százötven év diktatúrái sokszorosan igazolták megállapítását, hogy az egyes nem képes korlátlan hatalmat gyakorolni mindenek felett, de az összesség igen. A boldogságra kényszerített ember pedig nem boldoggá, hanem szerencsétlenné válik. Az egyformaság gyilkol, a kolostori intézmény az egyéniség teljes megsemmisüléséhez vezet. Az utópiák mélyén is abszolutizmust találunk, az egyéni szabadság megsemmisítését. Eötvösnek az az alapvető célja, hogy a társadalom olyan államot létesítsen, melyben az egyén saját tehetségeit és a környező természet erőit a maga által választott célok elérésére használhatja. Számára nem létezhet olyan közösségi célérték, közjó vagy közboldogság, amely kényszerítheti az egyént saját útjának megválasztásában. A boldogságot csupán az egyén szerezheti meg magának, az államnak e téren csak az lehet a feladata, hogy az egyénnek e tevékenysége számára az eszközök szabad használhatóságát biztosítsa. 3. A nemzetek uralmi törekvéseiről Meglepően újszerűek az Uralkodó Eszméknek a nemzeti eszmével kapcsolatos fejtegetései, még akkor is, ha szerzője nemegyszer egyoldalúan ítél. Eötvös az I. kötetben élesen elutasítja korának nacionalizmusát. Úttörő módon megállapítja — akárcsak előző müvében, az 1850-ben publikált Gleichberechtigunghan, melynek szövege egy részét ide átemeli —, hogy „Minden nemzeti törekvésnek alapja: felsőbbségének érzete; a célja: uralkodás." E nacionalizmussal, nemzeti önállósági igényekkel és sérelmekkel olyannyira átitatott korszakban, mint az 1848-1849-et követő évek, kivételes bátorságra vallott ez a megállapítás. Ez magyarázza ugyanakkor a mű megjelenését követő jeges közönyt mind idehaza, mind pedig német nyelvterületen. A közvélemény rossznéven vehette Eötvösnek azt a nézetét is, hogy az önzés nemegyszer a hazafiság leplébe burkolózik, továbbá azt, hogy az egyenjogúsággal együtt a nemzeti antagonizmus szellemét is terjesztik. Ma azonban már aligha lehet kétségbe vonni e megállapítások igazságát, mint ahogyan azt sem, hogy a nemzetiség fogalma új, újabb egyéb fogalmainknál, a polgári fejlődéssel egy időben született. Az Eötvös József az emigrációban című jeles munka szerzőjének, Gángó Gábornak teljesen igaza van, amikor leszögezi: „Eötvös szakít a nemzetiség organikus, analógiás felfogásával, amelynek értelmében a nemzeteket mint organizmusokat ugyanazok a természetes jogok illetik meg, mint az egyes embereket."
