Századok – 2002

Tanulmányok - Cieger András: A számok szorításában. Lónyay Menyhért pénzügyminisztersége (1867–1870) VI/1295

1316 CIEGER ANDRÁS előirányzatai alapján kérte a Háztól. Javaslatát azzal indokolta, hogy az 1869. évi büdzsé valójában még egy átmeneti időszak terméke volt és több szempontból sem tekinthető valós költségvetésnek: egyrészt például formailag (a kiadásokat és a bevételeket sok esetben csak összevontan tüntette fel), másrészt pedig azért, mert még nem tudott kellőképpen igazodni a gazdasági élet reális folyamataihoz (kevés tapasztalat állt rendelkezésre, hogy felbecsüljék, valójában mennyi bevé­telre is lehet számítani). Ráadásul kevesebb bonyodalommal járna az, ha az új évet már eleve az elfogadás előtt álló költségvetés előírásai szerint kezdené meg az állam. A Tisza Kálmán vezette balközép alkotmányos aggályait hangoztatva elutasította a tervezett változtatást, a szélbal pedig semmilyen felhatalmazást sem kívánt megszavazni a kormány számára, hisz ez a bizalom jele lett volna. A vitában megszólalt Lónyay is, aki újfent hangoztatta, hogy nem a kormány kezdeményezte az indemnitást, sőt ha rajta múlt volna, akkor egészen szilveszter napjáig együtt maradhatott volna a Ház, hogy lefolytassa a költségvetési tárgyalást (ez minden bizonnyal a törvény gyors elfogadására is ösztönzően hatott volna). Am végül is beletörődött a kényszer szülte helyzetbe és a Széli-féle javaslatot támogatta.71 Bár az egység ezúttal még helyreállítható volt a kormánypárti oldalon (sőt nyilvánosan Lónyay az ellenzéket hibáztatta a késlekedésért), a belső ellentétek már a kívülállók számára is érzékelhetővé váltak. A fennálló nézetkülönbségekről hamarosan maga Lónyay számolt be a Ház nyilvánossága előtt a költségvetés általános vitája során. „Hátráltatta a végmegállapodást nem csak azon két kü­lönböző irányzat, mely a dolog természete szerint a tárcaminiszterek és a pénz­ügyminiszter közt előállani szokott: ugyanis mindenik miniszter minél több hasz­nos beruházást tenni kíván, részemről pedig, mint pénzügyminiszter, ott, hol a jövedelmek nevezetesen emelkednek — mint nálunk az indirect adóknál — óhaj­tottam volna, ha a kiadások nevezetesen nem emelkednek, a legterhesebb egyenes adónak, a földadónak leszállítását javaslatba hozni; de hátráltatta még a megál­lapodást azon elvi kérdés eldöntése is: vajon lehet-e már az 1870-iki költségvetés­nél, a törvénykezés rendezése szerint az igazságügyi és a küszöbön álló törvény­hatósági rendezés folytán, a belügyi előirányzatokban lényeges változást tenni s ez által a normális budgethez közelebb jutni?" - sorolta az okokat a politikus.72 Lónyay ugyanis a tárcaközi egyeztetések alkalmával leginkább a belügyi és igaz­ságügyi kiadásokat szerette volna a leginkább csökkenteni, úgy vélekedve, hogy az új törvényi háttér (az 1869: IV tc. - a bíróságokról és a tavasszal tárgyalás alá kerülő 1870: XLII. tc. a köztörvényhatóságokról) már erre az évre is megtakarí­tásokat tesz lehetővé. Kénytelen volt azonban engedni, ám ezúttal már nem hall­gatta el a képviselőház elől ellenvéleményét.7 3 Erre a lépésre késztették őt az ellenzéki honatyák sorozatos felszólalásai is, melyekben az olcsó állam megterem­tését sürgették. 71 A vita megtalálható: Az 1869-ik évi április 20-dikára hirdetett országgyűlés képviselőházá­nak naplója. Szerk. Nagy Iván. Pest, 1869. [továbbiakban: KN 1869-72.] 1869. dec. 18. és 20. 88 és 91. ülés IV köt. 132. és 143-164. Ismerteti: Matlekovits Sándor: Magyarország államháztartásának története, 1867-1893. I. köt. Bp. 1894. 188-195. 72 Lónyay felszólalása az általános vitában, 1870. jan. 19. Lónyay: Beszédek, i. m. 565. 73 Itt jegyezzük meg, hogy Lónyay várakozását hosszabb távon sem igazolták a tények: a feladatok szaporodásával az igazságszolgáltatás nem vált érezhetően olcsóbbá, a megyék pedig to­vábbra sem voltak képesek terheket átvállalni az államtól.

Next

/
Thumbnails
Contents