Századok – 2002
Folyóiratszemle - Dipper Christoph: A „történelmi alapfogalmak”. A fogalomtörténettől a történeti korokról szóló elméletekig V/1239
FOLYÓIRATSZEMLE 1239 90%-a polgári tulajdonban volt. Kleparzban 100, Garbaryban és Stradomban egyenként 30-50 ház lehetett, így a 14. századi Krakkó házainak száma 1300-1400 körül mozoghatott, ami Prága 3800 háztartásának az egyharmadát jelenti. A két város 14. századi története egyértelműen bizonyítja, hogy a korabeli kelet-középeurópai uralkodók fontosnak tartották fővárosuk fejlesztését, hiszen mindez azon program része volt, amely a Közép-Európa keleti és nyugati része közti gazdasági és kulturális különbségek felszámolását tűzte ki céljául. Prága és Krakkó fejlődése elképzelhetetlen lett volna uralkodói támogatás nélkül. Az uralkodók azonban fővárosaik fejlesztését, az új városok létrehozását nem csupán gazdasági okok miatt szorgalmazták - az újonnan alapított városok remek eszközül szolgáltak a fővárosi polgárság növekvő hatalmának megtöréséhez. Ezt a célt szolgálta az is, hogy a fővárosok több községből álltak és jogilag nem képeztek egységes települést. IV Károly nagyobb sikerrel járt, mint Nagy Kázmér: a prágai Óváros ugyan végig megőrizte politikai és gazdasági ve-I zető szerepét, az Újváros azonban nagyobb és népesebb volt, míg Krakkó háttérbe szorította Kazimierzet és Kleparzot. I Prága és Krakkó összehasonlítása után megkérdőjelezhetetlen, hogy Prága Krakkónál ' jóval dinamikusabban fejlődött, ami főleg azzal ' magyarázható, hogy Prága egy egységes állam fővárosa volt, míg Lengyelország ebben az időben a széttagoltság idejét élte. Krakkó csak 1333-ban, Nagy Kázmér trónra lépése után indulhatott fej( lődésnek, míg IV Károly uralkodása kezdetén jóval bővebb anyagi lehetőségekkel már biztos I alapokra építhetett. Ennek a különbségnek köszönhető, hogy 1370-ben Prága városfalon belüli I területe ötször akkora volt, mint Krakkóé, és háromszor annyi házzal, valamint két és félszer annyi templommal, kápolnával és kolostorral rendelkezett, mint Krakkó, ami egyértelműen jelzi Prága politikai, gazdasági és kulturális fölényét. Zeitschrift für Ostmitteleuropa-Forschung 2000/4. 475-494.0. PA. Christoph Dipper: A „TÖRTÉNELMI ALAPFOGALMAK" A fogalomtörténettől a történeti korokról szóló elméletekig A tanulmány az Otto Brunner, Werner Conze és Reinhart Koselleck szerkesztette „Történelmi alapfogalmak. A németországi politikai és társadalmi nyelv történelmi lexikona" címet viselő sorozatot mutatja be, amelynek kötetei huszonöt év alatt készültek el. A szerző már munkája elején felhívja a figyelmet arra az érdekes tényre, hogy míg az első kötetek nagy érdeklődést váltottak ki, számos recenzió, újságcikk, rádióműsor foglalkozott velük, addig az idő előrehaladtával ez a helyzet megváltozott, az utolsó kötet pedig csaknem teljesen visszhang nélkül maradt. E problémát érzékelve a sorozat még élő szerkesztője, Reinhart Koselleck az utolsó kötet megjelenésekor utalt ara, hogy a történettudomány olyan központi kategóriái, mint az „idő" és a „tér" továbbra sem szerepelnek a lexikonban. Ezt a hiányt azonban szakmai körökben sokan valószínűleg egyáltalán nem észlelték, illetve láthatóan nem sérelmezték. Míg az olasz történészek között például máig intenzív diskurzus folyik a „Történelmi alapfogalmakéról, addig német nyelvű szakfolyóiratokban 1980 óta nem jelent meg a kötetekről egyetlen részletes munka sem. Dipper e hiányt pótolja tanulmányával, miközben arra vállalkozik, hogy az egész sorozatról összefoglaló mérleget készít. Már tanulmánya bevezetőjében felteszi a kérdést, hogy a fogalomtörténet túlélte-e a fent említett változást, miután elkészült a róla szóló nagy opus avagy az utóbbi már halott gyermekként jött a világra. Ezzel kapcsolatban joggal merül fel a kérdés, hogy mivel magyarázható az, ha egy tudományos irányzatnak nem tulajdonítanak kellő figyelmet, illetve kik tehetők ezért felelőssé. A szerző e tekintetben a 19. és 20. századdal foglalkozó kritikai társadalomtörténet képviselőinek szerepét hangsúlyozza, akik a fogalomtörténet törekvéseit kezdettől fogva historizmus-gyanúsnak tartották és a politikai és társadalmi fejlődés 1945 után kialakult szintjét védelmézték. Historizmus alatt többek között teóriaellenességet, értelmezés-orientáltságot, a jelen megtagadását értették. Koselleck viszont 1973-ban metodikai minimumkövetelménynek nevezte, hogy a múltat annak saját korának médiumában, a résztvevő partnerek egykori nyelvhasználatának önértelmezésében kell vizsgálni. Ezt a kritikai társadalomtörténet képviselői viszszautasították és Hans-Ulrich Wehler azt jósolta kollegájának, hogy annak módszere történelmi zsákutcába fog vezetni. A nagy vállalkozás lezárulása után valóban úgy tűnik, hogy ez a jóslat részben be is teljesedett. Christoph Dipper részletesen bemutatja a fogalomtörténet keletkezésének történetét is. A fogalmak történetiségének felfedezése a felvilágosodás korára tehető, ami kritikával viseltetett a meglevő terminológiával szemben és az adott korszakban kialakult szójelentések megőrzésé-