Századok – 2002
Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061
A DÉLVIDÉK 1944-1947 KÖZÖTT 1093 németek kitelepítését".9 5 Milovan Őilas 1990-ben megjelent visszaemlékezésében azt írja, hogy a magyarok nagyarányú kitelepítéséről azért tettek le, mert tudták, hogy a szovjetek ezt azért ellenezték, mert „Magyarország úgyis szocialista ország lesz", másrészt „Magyarország nem olyan nagy ország, hogy féljünk tőle, mint Németország."9 6 A színfalak mögött, úgy véljük, Gerő Ernő nagyobb szerepet játszott, mint ami az írott forrásokban tükröződik, s a magunk részéről nem zárjuk ki azt a gondolatot, hogy Kardeljék nyomásgyakorlás elemeit sem nélkülöző javaslatai nemcsak saját erejük felmutatását szolgálta a békekonferencián, hanem átvitt üzenete is volt - a kommunistákkal mi mindig meg tudunk egyezni. A javaslatból nem hiányzott az improvizatív elem sem, amire Kertész István utalt. A végül is papíron maradt lakosságcsere egyezmény létrejöttének történetét már csak azért is érdemes volt kissé részletesebben felidézni, mert egy, az adott korban született alternatívába enged bepillantást, és egyúttal rávilágít Magyarország kisebbségekkel kapcsolatos érdekérvényesítő lehetőségeinek drámai beszűkülésére. Nemhogy a lakosságcsere szórványmagyarságra vonatkozó korábbi elképzeléseit nem tudta a magyar kormány érvényesíteni, de még a minisztertanács ezzel kapcsolatos egyetlen kikötése, a szülőföldjükön maradók nemzetiségi jogainak garantálása is kimaradt a megállapodásból. Úgy tűnik, a magyar kormány egy ideig komolyan vette a megállapodást, és igyekezett feltérképezni a kitelepülni szándékozó délszlávok számát. Mint egy 1946. október eleji feljegyzésből kitűnik, Szőregről, Deszkről és Battonyáról szinte senki sem akart kitelepülni a szerbek közül, a „katolikus délszlávok" között pedig „még kisebb" hatást váltott ki a kitelepülés lehetősége. Csuka János, a miniszterelnökség kisebbségi osztályának előadója, aid jónevű újságíróként maga is hosszú éveket élt kisebbségben a királyi Jugoszláviában, erről szóló jelentésében lakonikusan így fogalmazott: „a jugoszláviai magyarság soraiban nagy megrázkódtatást" idézett elő a lakosságcsere lehetőségének híre. „Minden hír arról számol be, hogy nagy tömegek készülnek eljönni. Ez azt jelenti, hogy ott majd a kitűzött határidőben ezren és ezren jelentkeznek, Magyarországon pedig igen kevesen."97 Ezt a látványos vereséget a győztes Jugoszlávia nem-engedhette meg magának. 1947 januárjában felvetődött a szétszakított délvidéki családoknak e lakosságcsere-egyezmény alapján történő egyesítése, mivel az egyik legsürgősebb ügynek Budapest ekkor a családegyesítést tartotta. Sok ezer magyar család férfi tagja élt Magyarországon, mivel ide menekültek a megtorlások és a kényszermunka elől. A külügyminisztérium azonban lehetetlennek tartotta a lakosságcsereegyezmény ily módon történő felhasználását, mivel a Párizsban erre vonatkozó tárgyalások, úgymond, csak „egy kötendő megállapodás alapelveit körvonalazták".9 8 De nemcsak ilyen érvek hangzottak el Budapesten a kérés elutasításakor. A miniszterelnökség kisebbségi osztálya Jövőbeli magyar nemzeti szempontokból" sem helyeselte a családegyesítési akciót, mivel egy ilyen lehetőség megadása, olvashatjuk az ezzel kapcsolatos 1946 május végén készült feljegyzésben, „azzal az ered-95 Edvard Kardely. Secanja. Borba za priznanje i nezavisnost nove Jugoslavije 1944-1957. Beograd, 1980. 85. 96 Milovan Bilas: Revolucioni rat. Beograd, 1990. 411-412. 97 MOL XDC-A-l-n-"Z"3187-1946.6.d. 98 MOL XIX-A-l-j-XXIII-527/1947.21.d.
