Századok – 2002
Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061
1068 A. SAJTI ENIKŐ tényezővé. Maga Tito is rideg politikai szempontok szerint kezelte a megtorlások kérdését: azok nem egy-egy nemzet, nemzetiség ellen irányultak, hanem mindenki ellen, aki a győztesek filozófiája szerint kollaboráns volt, és úgy ítélte meg, hogy veszélyezteti az új rendszer társadalmi-politikai berendezkedését. A ,jók" és „rosszak" közé ideológiai, politikai választóvonalat húztak és mindenkit felelősségre vontak, hogy „miért nem volt az erdőben". Ez azonban legfeljebb csak elfedte, de nem változtatta meg a számonkérés etnikai mozgatórugóit. 1944 őszén, 1945 elején Tito szinte mesterien játszott a megtorlás és a rendszer talpkövének tartott „testvériség-egység" húrjain. Amikor például a britek az érvényes megállapodásoknak megfelelően átadták a jugoszláv hadseregnek a Bleiburgnál magukat megadó domobránokat (horvát sorkatonák), usztasákat és egyéb horvát menekülteket, több tízezer hadifoglyot és polgári személyt végeztek ki. A hivatalos, Tito által aláírt parancs szerint hadifogolyként kellett volna őket kezelni, küldönce útján azonban Tito kivégzésükre adott utasítást. Hasonló megtorlásokra került sor Kocevski Rog mellett a szlovén sorkatonaság és menekülő civilek között, Koszovóról nem is szólva. A katonai közigazgatás eleve magában hordozta a büntető funkciót. Mielőtt Tito Versecre érkezett, parancsot adott Peko Dapcevicnak, az 1. hadsereg parancsnokának, küldjön oda egy „megbízható" brigádot, hogy „megtisztítsa Versecet a sváb lakosságtól."1 7 A megtorlásokat döntően az ÓZNA (Odeljenje za zastitu naroda - Népvédelmi osztály)1 8 állambiztonsági csapatai hajtották végre, de részt vettek benne reguláris partizán egységek is, számos esetben pedig a helyi lakosság egyénileg is leszámolt ellenségeivel. A megtorlásokat alapvetően tehát az új hatalmi-katonai szervek hajtották végre, de annak méreteihez, kontrolálatlan eszkalációjához, paradox módon, éppen ennek a hatalomnak a kialakulatlansága, gyökértelensége is hozzájárult. Ma már tudjuk, hogy a délvidéki kivégzésekről tudomása volt Titónak is - az internálásokat, kitelepítéseket pedig, mint láttuk, maguk a katonai közigazgatási szervek rendelték el. Az ÓZNA tisztogató akcióira a főparancsnokság adott felhatalmazást, a csurogiak és zsablyaiak megbüntetésére a visszaemlékezők szerint maga Tito adott engedélyt, amikor küldöttségük ez ügyben felkereste őt. A megtorlás méretei miatt azonban Tito nemzetközi felháborodástól tartott és magához rendelte a JKP Tartományi Bizottságának vezetőit, Zarko Atanaskovic titkárt és Isa Jovanovic szervezőtitkárt. Ez utóbbi visszaemlékezése szerint a Stari (Tito szűk, magas rangú politikai körökben használt neve: Öreg) azért volt dühös, mert nemzetközi bonyodalmaktól tartott, és azt állítja, mintsem tudtak a megtorlásról. Mint önigazolásként írja: „Ezt egyes parancsnokok követték el, főként a helybeliek, de gyakran az aktivisták kezdeményezésére. Ezekről a kilengésekről nem volt tudomása a katonai közigazgatásnak sem"19 1945 májusában állami 17 A. Sajti Enikő: Tito. 272-274.; Tito u Vrsacu. Pripremio za stampu Milovan Dzelbdzic. Vrsac, 1984. XIX. 18 Az OZNA-t még 1943 szeptemberében hozták létre a Legfelső Parancsnokság keretei között. Célja eredetileg az volt, hogy hírszerző szolgálatot építsen ki a kémek és az ötödik hadoszlop felderítése és megbüntetése érdekében. Vezetője Aleksandar Rankovic volt. Ez a szervezet volt az UDB (Állambiztonsági Igazgatóság) elődje. 19 Isa Jouanovié: U sluzbi revolucije. Novi Sad, 1987. 198-199.
