Századok – 2002
Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061
A DÉLVIDÉK 1944-1947 KÖZÖTT 1063 Ezzel együtt is, 1944 őszén az eddig vesztes, kiszolgáltatott délvidéki szerbek megint egy győztes állam polgárainak érezhették magukat - míg vesztesekké, kiszolgáltatottakká ezúttal a magyarok és a németek váltak. Mindenki aszerint élte meg felszabadulásként, vagy impériumváltásként 1944 októberét, hogy melyik nemzetiséghez tartozott. A délvidéki magyarok rövid időn belül ismét elvesztették a többségi nemzethez való tartozás minden privilégiumát, ismét kisebbségi sorsba kerültek. Magukkal vitték viszont az új államba az 1941-1944 közötti magyar államhatalom minden terhét. Miközben a Lakatos-kormány a Bácska megtartása érdekében szerb véderő létrehozását fontolgatta és kapcsolatfelvétel céljából újabb küldöttet indított Mihailovic főhadiszállására,5 a jugoszláv partizánok 1944 október elején a szovjet hadsereggel együtt Bánát területére léptek. Ide a Szerémségből irányították át a 8. Vajdasági Brigád egységeit, amelyek már október 1-én bevonultak Fehértemplomba (Bela Crkva), másodikán már Versecen voltak (Vrsac). Október 16-án ideköltözött a főparancsnokság, maga Tito is, aki nem sokkal ezelőtt Moszkvában megkötötte Sztálinnal a jugoszláv hadsereg és szovjet hadsereg közötti, Jugoszlávia területén folyó hadműveletekre vonatkozó megállapodást. Ennek értelmében Tito megkapta a kért tankhadosztályt, a szovjetek garantálták, hogy a hadműveletek után elhagyják Jugoszlávia területét, és elismerték, hogy ott-tartózkodásuk ideje alatt is a közigazgatási funkciókat a jugoszláv szervek gyakorolják.6 A legfelső parancsnok Tito innen, Versecről irányította a főváros, Belgrád felszabadítását, és ennek a számukra rendkívül fontos hadműveletnek a részeként rendelte el október 17-én a katonai közigazgatás bevezetését a Bánát, a Bácska, valamint Baranya területén, a Muraközt és Muravidéket kivéve tehát valamennyi Magyarországhoz visszakerült területen. A katonai közigazgatás bevezetését Tito a következőkkel indokolta: „azok a rendkívüli körülmények, amelyek között e területek a megszállás idején éltek, valamint annak szükségessége, hogy minél gyorsabban és teljesebben hárítsunk el minden olyan szerencsétlenséget, amelyet a megszállók és az ide telepített idegen elemek okoztak népünknek, valamint a gazdaság teljes mobilizálása a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása érdekében megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében legyen."7 A katonai közigazgatás élére kinevezett Ivan Rukovina vezérőrnagy már nyíltan így fogalmazott: a katonai közigazgatás bevezetésére „a nemzeti jövő és e területek délszláv jellegének megőrzése" miatt van szükség. A szláv lakosság kötelessége pedig, foly-5 Bolla Pál belgrádi magyar konzul 1944. október 3-i jelentésében a következőket írta erről: „nemrég egy kiküldöttünk (katonai személy) megkísérelte, hogy eljusson Mihailovic főhadiszállásra. Ez éppen abban az időben történt, amikor Tito bandái sikeres rajtaütést mértek Mihailovicnak a Ravna Gora hegységben lévő főhadiszállásán. Kiküldöttünk elmondta nekem, hogy a támadás következtében, amellett, hogy nem érte el a kívánt célt, éjjel 35 km utat kellett megtennie a hegyek között, úttalan erdőségekben, részben gyalog. Ráadásul Gornji Milanovac mellett egy faluban igen veszedelmes helyzetbe került, amennyiben Mihailovic emberei vele szemben fenyegetőleg kezdtek fellépni, így csak az ő, valamint az őt követő Mihailovic-tiszt erélyes fellépése folytán tudta útját tovább folytatni. Elmondta továbbá, hogy útközben 7 kommunista fogolynak az ő szeme láttára vágták el a torkát." A konzul végül javasolta, tekintettel a körülményekre, ne forszírozzák a továbbiakban a közvetlen kapcsolatfelvételt Mihailovic-tyal. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) K-63 Küm. pol. 1944-16-119. 6 A. Sajti Enikő-. Josip Broz Tito. In.: Polonyi Péter: Mao - A. Sajti Enikő: Tito. Fekete-fehér. Pannonica Kiadó, Budapest; 2000. 267. 7 Josip Broz Tito: Sabrana djela. Tom 24. Beograd, 1984. 96-97.
