Századok – 2002
Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061
1064 A. SAJTI ENIKŐ tatódik Rukovina október 22-i felhívása, hogy „segítse a nemzeti jövő szempontjából szükséges intézkedések bevezetését".8 Kilátásba helyezte, hogy a szabotázsakciókat a legkeményebben megtorolják. Rukovina közvetlenül Titónak volt alárendelve. A partizánok hatalomátvétele után Jugoszlávia területén ezen kívül katonai közigazgatás bevezetésére csak Koszovóban került sor egy fegyveres lázadást követően. A Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjában, a Slobodna Vojvodinában Nikola Petrovic, a JKP Tartományi Bizottságának tagja a délszláv közvélemény jelentős részének hangulatát is tükrözve már egyenesen „történelmi határozatnak" nevezte a katonai közigazgatás bevezetését, majd így folytatta: „A német és magyar hódító hordákat ugyan szétvertük, illetve nyugat felé vetettük, de az általuk széthintett mérges gyomot még nem irtottuk ki gyökeresen. [...] Az idegen elemek tíz- és százezrei — akiket azokra a területekre telepítettek, ahol elődeink irtották ki az erdőket, csapolták le a mocsarakat, megteremtve a civilizált élethez szükséges feltételeket — még mindig lövöldöznek a sötétből harcosainkra, s az orosz katonákra, és mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a helyzet normalizálódását, arra készülve, hogy ebben a számunkra nehéz helyzetben a kellő pillanatban ismét hátunkba döfjék a kést. [...] A nép érzi, hogy szükség volt erre a határozott lépésre, s hogy szükség van olyan energikus lépésekre, amelyek biztosítják a Bánát, a Bácska és Baranya jugoszláv jellegét."9 A katonai közigazgatás bevezetését tehát több tényező is motiválta: elsőként talán az, hogy ezeken a területeken, akárcsak Koszovóban, igen gyengék voltak az új hatalom pozíciói, s a katonai közigazgatás militáns körülményei biztosítékot jelentettek, hogy radikálisan leblokkolják a magyar közigazgatás restaurációjának még a minimális lehetőségét is. Erre, tegyük mindjárt hozzá, az adott pillanatban egyáltalán nem volt lehetőség. Sőt! Délvidék vonatkozásában, mint látni fogjuk, még az esetleges etnikai elvű határkorrekciót sem vetették fel Budapesten. Fontos szempont volt Titóék részéről annak megakadályozása is, nehogy a szövetséges hatalmak, különösen az Anglia nyomására megkötött Tito-Subasic egyezmény örve alatt ezek a területek a londoni kormány illetve a királyság híveinek gyűjtőhelyévé váljanak.10 A jugoszláv katonai közigazgatás szigorú katonai kontroll alatt engedélyezte a néphatalmi szervek működését, de egyes magyarok, németek és románok által lakott községekben, miközben a szláv vezetésű rendőrség, korabeli kifejezéssel élve, népi őrség felállítását sürgette, kifejezetten megtiltotta a kisebbségeknek a népi bizottságok megalakítását. Tilos volt a kisebbségek bármiféle utazása, mozgása, sőt nyelvhasználata is. Obecsén a kényszermunkára kirendelt németek és magyarok a jobb ellenőrizhetőség végett a jobb kaijukon fehér karszalagot kellett, hogy viseljenek. A jugoszláv katonai közigazgatás bevezetésére, bár más ideológiai zászló alatt, de lényegében ugyanolyan okok miatt került sor, mint 1941-ben a magyar katonai közigazgatás bevezetésére:1 1 nemzeti (délszláv nemzeti) alapon kétségte-8 Muzej Vojvodine. Archivska zbirka (MV AZ) PK KPJ za Vojvodinu. Br. 18815. 9 Slobodna Vojvodina (reprint kiadás), 1944. október 28. 10 Rade Koncár: Vojna uprava za Banat, Backu i Baranju 1944/1945. Zbornik radova sa naucnog s kupa Narodna vlast u Vojvodini 1941-1945. Novi Sad, 1986. 7-38. 11 Az 1941-es délvidéki magyar katonai közigazgatásra lásd. A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944. 11-84.
