Századok – 2002

Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061

1062 A. SAJTI ENIKŐ totális mozgósítást hajtanak végre, de ez egyenesen komédia, a szerbek egyáltalán nem jelentkeznek, a magyarok is alig."2 A Magyarországhoz 1941-ben fegyveres fellépéssel visszacsatolt délvidéki területeken a magyar kormány kezdettől fogva nem azonos módon kezelte az ország határai közé visszakerült délszláv kisebbségeket. Míg a horvátokat „barátságos" bánásmódban részesítették, a szerbeket és a „szerb érzelmű" lakosságot nemzethűségi szempontból eleve megbízhatatlannak minősítették. Annak idején a jugoszláv állam is azért kezelte eleve megbízhatatlanként a magyarokat, mert saját államát a korábbi magyar állammal szemben kellett kiépítenie. Nem volt ez másként a Délvidék 1941-es visszacsatolásakor sem. A magyar kisebbségpolitika kulturális, iskoláztatási, közigazgatási, gazdasági koreográfiája, annak etnikai egoizmusa sem különbözött fő vonásaiban a jugoszláv éra hasonló politikájától. Ami sajátosan keményebbé tette a magyar impériumváltást, az elsősorban a sajátos körülményekben keresendő. A jugoszláv állami konszolidáció egy háború utáni békés korszakban játszódott le, míg a magyar pont ellenkezőleg. A Délvidék magyar impériumhoz történő visszaillesztése Magyarország háborúba sodródásával párhuzamosan zajlott le, időben igen korlátozott volt, tetejében 1944 tavaszára már a hagyományos magyar konzervatív politikai elit is háttérbe szorult, és tagjai a németek és Szálasi „nemzetvezető" foglyaivá váltak. Igaz, a Délvidék már nem élte meg a nyilasterrort.3 A háború körülményei között a szerb kisebbség, akár csetnikek, akár kommunisták voltak, nem kérvényekkel, pártalapítással és politikai csatározással küzdöttek kisebbségi jogaikért, hanem államellenes katonai szervezetek, militáns harci tizedek szervezésével, diverzánsakciókkal, bombákkal és revolverrel. A Délvidéket elkerülte a többi volt jugoszláv területen kibontakozó véres polgárháború, különösen a csetnikek, de a kommunisták sem rendelkeztek ehhez itt kellő erővel. Lévén, hogy a csetnikeknek itt csak egy ismert szervezkedési kísérlete volt,4

a partizánok a maguk ellenállási mozgalmát, sajátos „polgárháborújukat" itt a magyar állammal vívták, s a megtorlás is kizárólag a magyar államtól indult ki. Néhány délvidéki szerb politikus hajlandó volt a hagyományos együttműködésre Budapesttel, mint tették annak idején a Jugoszláviai Magyar Párt vezetői Belgráddal, de ennek a politikának a súlya, helyi értéke a minimálisnál is kevesebb volt. A nemzeti egoizmus, a nacionalizmus által diktált magyar kormányzati, közigazgatási, sőt katonai lépések — bár még e rövid időszakon belül is jelentős eltéréseket mutattak — összességében, tragikusan kiélezték a magyarok és szerbek közötti, korábban sem felhőtlen viszonyt. A történelem színpadán egyedül győztesként maradt kommunisták a délvidéki szerbek és a magyar kormány együttműködését kezdettől fogva eleve árulásnak tekintették, ami azt jelentette, hogy a maguk részéről ezt a fajta szerb kisebbségpolitizálást eleve illegitimnek tekintették. 2 Zbornik dokumenata i podataka о narodnooslobodilackom ratu naroda Jugoslavije. Beograd, 1974. (a továbbiakban ZDNOR) I./8. 191. sz. irat. 492-493. 3 A kérdésre lásd. A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987. 4 A. Sajti Enikő: Plan „srpske odbrane" za Backu 1944 godine. Zbornik Matice srpske za istoriju. 31. Novi Sad, 1985. 119-125.