Századok – 2002
Közlemények - Jemnitz János: 1917. Háború – béke? Reform – forradalom? I/75
1917. IIÁBORÚ - BÉKE? REFORM - FORRADALOM? 107 nyilatkozatát. Ugyanekkor azonban Schlesinger a fiatalokról és a nőszervezetekről szólva ezek bátor antimilitarista próbálkozásait dicsérte, s így a pártvezetés fölött mondott bírálatot.151 A két szárny — a jobb és bal — között helyezkedett el a centrum, amelynek V Adler, Seitz és E Austerlitz volt a hangadója, őmögöttük sorakozott fel a többség - s elég erejük volt ahhoz, hogy a különféle csatározások, a bal és jobboldali csoportok erőfeszítései után az óvatos „félfordulat balra" kompromisszumos megoldást kikényszerítsék. Austerlitz szintén nagy rutinnal ezt a kibontakozást támogatta. Elvileg helyesnek vélte, ha a pártvezetőséget bírálják, a gyakorlatban azonban mégis azt bizonyította, hogy e pártvezetőség az adott lehetőségek között mindent megtett a munkástömegekért. О is óvott a pártszakadástól, s attól, hogy Ausztriában a német példát kövessék.152 V Adler azután ilyen értelemben zárta le a vitát, „osztrák liberalizmussal" szabad utat engedett a baloldalnak, ha akarják, tartsák meg ezt a nevet, s harcoljanak a baloldalért, de „mi nem vagyunk hajlandók jobboldaliak lenni", s újra csak hitet tett amellett, hogy a párt egységét megőrizve tehetik a szociáldemokrata pártot ütőképessé.153 A pártvezetőség jelentését követően Seitz a parlamenti frakció jelentését terjesztette a küldöttek elé. Hangsúlyozta, hogy a párt mindig küzdött a háború ellen, újabban a béketárgyalásokat sürgeti, de ennek elérését illetően nem táplál illúziókat. E vitában szintén felszólalt a vezetőség köréből V Adler és A. Popp,154 a baloldaliak közül pedig Therese Schlesinger és Max Adler.155 Végül Renner adott elő hosszabb referátumot, amelyben a német würzburgi kongresszushoz hasonlóan a politikai demokrácia kérdéseit ismertette, aláhúzván, hogy a háború során elkerülhetetlenül mindenütt nagy lépést tettek előre a politikai demokrácia kiszélesítése felé. Renner beszámolója itt összecsengett Scheidemanéval, mindketten „biztosnak" tekintették a demokrácia meghonosodását. Renner ugyan az osztrák viszonyok között a nemzeti ellentétekre is reflektált, s megállapította, hogy a Monarchiában a nemzetiségek részére biztosítani kell a nemzeti autonómia gyakorlását. Referátumában igen nagy teret szentelt az autonóm szervek helyzetének, hangsúlyozván, hogy az országban hiányoznak a demokratikus fejlődés feltételei, mivel a közigazgatás vezetőit felülről nevezik ki, s így az egész bürokrácia fokozottan antidemokratikus. Ez a tarthatatlan rendszer még ingatagabb a nemzeti-nemzetiségi ellentétek miatt. Renner Scheidemannál így több akadályozó mozzanatra figyelmeztetett, de végeredményben mégis optimista volt a tekintetben, hogy a demokratikus „megrázkódtatás nélküli fejlődést" biztosítani tudják.156 151 Protokoll 162-166. 152 Uo. 181-183. 153 Uo. 152-156. V ö. Népszava, 1917. október 25. 154 Protokoll 170-174. V ö. Népszava, 1917. október 25. 155 Protokoll 190-199. V ö. Népszava, 1917. október 26. 156 p0 pp néhány szóval jelezte, hogy a kormányban való résztvételt nem lehet a körülményektől függetlenül egyszer s mindenkorra elutasítani. Beszédében hosszabban azonban a nők és gyermekek tarthatatlan helyzetére mutatott rá, s üdvözölte, hogy a béke megteremtését tömegmozgalmakkal alapozzák meg. (Protokoll ... 215-216., 267.)
