Századok – 2002
Közlemények - Jemnitz János: 1917. Háború – béke? Reform – forradalom? I/75
108 JEMNITZ JÁNOS A referátumok után az irányzatok még egy ízben összecsaptak a határozatok megfogalmazása, valamint a vita berekesztése körül. Ezt követően olvasta fel Adler Kautskynak a Neue Zeit éléről való eltávolításáról szóló nyilatkozatát, majd Seitz zárószavai következtek. E záróbeszéd kitűnően tükrözte a kongresszus felemás voltát. A német pártkongresszusnál jóval erőteljesebben húzta alá a tömegek nyomorát, a munkásság antikapitalista harca folytatásának és a béke helyreállításának szükségességét. Seitz közvetlenül is kitért a német viszonyokra, s V Adlerhez hasonlóan az osztrák pártvezetőség helyesebb irányvonalának tudta be, hogy náluk elkerülték a pártszakadás „szerencsétlenségét". Mindezért külön elismerését fejezte ki V Adlernek, majd végezetül ismételten a békemozgalom és az Internacionálé újjáteremtése mellett emelt szó.157 Seitz zárószavai feltétlenül eltértek a sokkal „nemzetibb", a háborús „kitartás" politikába sokkal inkább beilleszkedő würzburgi kongresszus felfogásáétól. A „baloldal" javaslatait azonban felhígították, nem esett szó a pártvezetőség hibáiról sem Ausztriában, sem másutt, nem volt szó Zimmerwaldról, az orosz forradalom tanúságairól, s a békeóhaj is túl általános maradt. Seitz is a háború utáni feladatokról beszélt - miközben átugrotta azt az adott helyzetben sokkal fontosabb kérdést és periódust, hogy miként vessenek véget a háborúnak. Az osztrák pártkongresszus így kifejezést adott a tömegek ellenzékiségének, de ezt az elégedetlenséget nem vezette tudatosan az aktív cselekvés, a forradalmi fellépések irányába. A kongresszus után a Kampf hasábjain O. Bauer összegezte a tanulságokat. Megállapította, hogy a Renner féle „belső Stockholm" elképzelések összeomlottak, méghozzá két szinten. Nem sikerült az osztálybéke megteremtése, hiába reménykedtek az állam belső demokratizálódásában. Még félreérthetetlenebb kudarcot vallottak azok a remények, hogy a nemzeti ellentmondásokat sikerül orvosolni. 1915-1916-ban még az Arbeiter Zeitung is arról írt — fejtegette Bauer —, hogy a Monarchia állama „nemzetekfeletti lesz". Ez azonban nem így történt, az osztrák elnyomó uralom erőszakkal tartotta fenn magát, s jelenleg már a felbomlás nagy léptekkel haladt előre. A cseh és a lengyel szociáldemokraták — s itt Modracekre és Daszynskira hivatkozott —jelenleg már a cseh és lengyel polgári pártokkal szövetkeznek, felbontva az együttműködést az osztrák szociáldemokratákkal. Az osztrák párt felfogása is módosult, s míg 1915-1916-ban még a lengyelekkel való unióban hittek, addig 1917-ben, a stockholmi tanácskozások előkészítése során már elismerték a független Lengyelország megteremtésének tételét. Bauer Rennerrel és az osztrák mozgalomban jól érzékelhető nacionalista törekvésekkel szemben figyelmeztetett a nemzeti törekvések erősödésére - amit az osztrák pártnak tudomásul kellett vennie. De nem lelkesedett e változásokért, 157 T. Schlesinger ugyan több ízben éles polémiában védelmezte a baloldal téziseit, a mélyebb és átfogóbb felszólalás azonban Max Adleré volt. Foglalkozott azzal, hogy miért követtek el hibát, amikor a párt a nemzeti egységet annak idején elfogadta, hivatkozott az orosz forradalom tapasztalataira, tudatos forradalmi akciók előkészítését kérte számon. Kitért a békemozgalomra, a hadihitelek elutasítására, s megjegyezte: nem elég a hitelek megtagadása, ezt elvi nyilatkozatban alá kell támasztani. Az osztrák szociáldemokrata párt csak akkor szerzi vissza nemzetközi tekintélyét, ha ezt megteszi és szakít az augusztus 4-i politikával. (Protokoll... 208-210.)
